2014. augusztus 31., vasárnap

Verrasztó Dávid megkeverte, Cibulková Dominika beleesett..

A cím első olvasásra zagyvaságnak tűnhet, de talán, mint egy jó krimi esetében, ezen írás végén is ott lesz a csattanó. A héten ugyanis két sporteseménnyel kapcsolatos történésre lettem figyelmes, amely arra késztetett, hogy leírjam ezekről kialakult gondolataimat. Az egyik Verrasztó Dávid (Magyar úszó) megszerzett EB aranya utáni nyilatkozata, a másik Dominka Cibulková (Szlovák teniszezőnő) US Openen elszenvedett első körös veresége. Látszólag a két dolog a sport világának két távoli sarkában leledzik, mégis komoly összefonódás van közötte. Hogy mi is ez? Hát mi magunk. Akkor, hogy érthető legyen.

Az egyik történet...
Verrasztó Dávid miután aranyérmet szerzett a berlini úszó Európa bajnokságon, többek közt a következőket nyilatkozta. „Boldog vagyok, az időmnek kifejezetten örülök, de azt azért hozzá kell tenni, hogy Magyarországon egy Eb-arany szart sem ér.” Valamint ezt. „Vagy mondhatom Cseh Lacit is, ha nem nyert volna, akkor azonnal szidják. Pedig Olaszországban például istenként tisztelik, mint egy focistát. A megoldást nem tudom, nem akarok vészjósló lenni, de fenntartom, kevés az értéke otthon egy aranynak, pedig iszonyatos meló van benne” Csupán a poén kedvéért idézem Gyárfás Tamás (Magyar Úszó Szövetség elnöke) reakcióját (ami véleményem szerint nagyon frappáns és találó) erre a nyilatkozatra. "Felkorbácsolta a kedélyeket Verrasztó Dávid nyilatkozata. Miután a 400 m vegyes úszásban elsőként csapott célba és ezzel a berlini EB-n az úszóválogatott 5. aranyérmét szerezte, közölte, hogy az EB arany otthon szart se ér. Többen felvetették, hogy mindezek tudatában kaphat-e pénzjutalmat az újdonsült bajnok. Természetesen kaphat, hiszen ezt a vízben nyújtott teljesítménye alapján kiérdemelte. Ugyanakkor egy biztos, a közeljövőben szóvivőként nem kívánjuk alkalmazni." Azon hogy páran felháborodnak Dávid kijelentésén, páran félreértelmezik, már nem is csodálkozom. Olvastam kommenteket, blogbejegyzéseket, ahol a véleményüket kifejtők egy része úgy érezte, hogy a nyilatkozat túl megy minden határon, és nem méltó egy sportolóhoz, aki nemzeti színekben szerepel, valamint, hogy ezért még anyagi juttatásban is részesül. A másik nézet szerint a megfogalmazott kritika magának a szövetségnek szólt, amely az elnökön keresztül a maga arogáns, pökhendi módján reagált. Hát véleményem szerint az egész teljesen másról szól. De erről egy picit később. Történt ugyanis...

A másik történet...
A héten kezdődött el az amerikai nyílt teniszbajnokság New York-ban, ahol az első napok kétségtelenül legnagyobb szenzációját a Dominika Cibulková - Catherine Bellis mérkőzés végeredménye szolgáltatta. A szlovák, 12. helyen kiemelt teniszezőnő ugyanis 1/6 6/4 4/6 arányban kikapott a 15 éves, a tornán szabadkártyával induló, a világranglistán 1000 feletti helyezéssel rendelkező amerikai fiataltól. Azt, amit a Szlovák első számú teniszezőnő kapott, mind a sportsajtó, de főképp a különböző szociális médián keresztül, különösen annak tükrében (és talán pont ezért voltak túlzottak az indulatok), hogy az év elején Melbournben az Australian Open döntőjében szerepelt, elfogadhatatlannak, és méltatlannak tartom.

És a közös nevező..
A szociális média, egy hasznos dolog a világunkban, hiszen például a sportolók is ezen a csatornán tudják rajongóikat a legrövidebb időn belül értesíteni a pályán, és azon kívül történtekről. Az érdeklődők nem elégszenek meg bármivel, és tudni akarnak mindent kedvenceikről, akár a magánéletüket is érintve. Persze rendben is van ez egészen odáig, amíg a sikerek futószalagon jönnek, és nem történik egy olyan kudarc, amelyet a fotelban tévé előtt ülő, chipset zabáló, büdös életben semmit sem tevő "rajongó", ellene elkövetett merényletként él meg. És ekkor történik az meg, hogy az eddig kezesbárányként működő szociális háló, gyilkos fegyverré alakul át. Elindul a korlátok nélküli véleménynyilvánítás, a szitkozódás. "Abba kéne hagyni a sportot, nem kéne annyit fotózkodni a fészbukon, többet kéne edzeni, nem kéne nagyképűsködni." Ezek és ehhez hasonló kommentek születnek azok szájából, akik eddig az egekig magasztalták kedvencüket. És itt lép be Verrasztó Dávid nyilatkozatának helyes értelmezése. Mert az a nyilatkozat nem a szövetségnek szólt. Sokkal szélesebb körnek. Egy széles rétegnek. Azoknak, akik a sportolót saját be nem teljesült vágyainak megvalósítójának képzelik. Akiknek, csak a 100%-os teljesítmény elfogadható, bár saját életükben, munkájukban erre képtelenek. Akiknek egy európai vagy világ 6. vagy 8. helyezés semmit sem ér. Hát tisztelettel üzenem innen mindenkinek, meg lehet próbálni. Csak hogy szembesüljenek azzal, hogy mennyi erőfeszítés, mennyi munka van abban, hogy az adott sportágban több ezer, nap mint nap készülő versenyző közül európai vagy világ szinten az első 10-ben legyen valaki. Mert itt kérem nincs lehetőség azt mondani, hogy majd holnap leedzem, ma nincs hozzá kedvem. Nincs halogatás, mint a hétköznapokban. Csak munka van. Alázatos, kemény munka.
Ilyenkor főleg azon kéne elgondolkodni, hogy milyen érzés lehet a kudarc pillanatában a sportoló számára, aki saját pillanatnyi sikertelenségének minden nyűgét viseli, még minden oldalról jövő "rúgásokat" elviselni. A sportoló, aki nap, mint nap mindent alárendel a legjobb eredmények elérésének érdekében, hogy örömöt szerezzen a nagyérdeműnek és megkoronázza saját "befektetését".
A helyzet az, hogy el vagyunk kényeztetve. Sok a siker, amely természetessé válik sokak számára. Mágikus dolog ez. Látjuk a csillogást, látjuk a megszerzett címekkel járó előnyöket, juttatásokat. Fotózkodunk, mutatkozunk kedvenceinkkel ( és nem csak a hétköznapi életben, de politikai és gazdasági vonalon egyaránt). Viszont fogalmunk sincs az odáig vezető útról. Fogalmunk sincs a felkészülés alatti problémákról, az edzések alatti szenvedésről. Pedig ez az út mindig ugyanaz. Siker, és kudarc esetében is.    
  

2014. augusztus 26., kedd

Letettük a névjegyünket, avagy az SZPK női floorball csapata megmutatta...

    A lengyelországi Zielonka városa adott otthont a Nemzetközi Floorball Szövetség (IFF) által rendezett EuroFloorball Cup selejtező csoportjának mérkőzéseihez. Ebből a csoportból jutott tovább mind a férfi, mind a női kategóriában 2-2 résztvevő a norvégiai döntőbe.
    A 2013/14 magyar női bajnokság győztese, az SZPK-Nokia Komárom csapata is úgy döntött, megméretteti magát nemzetközi szinten. A jelentős anyagi feltételek ellenére ( 2000 CHF csupán a nevezési díj, ehhez még az utazási költség, szállás stb.), kalandos körülmények között sikerült a klub, a játékosok, valamint pár közeli barátom jóvoltából bebiztosítani a kiutazáshoz, és ottléthez szükséges pénzt.
Mivel ez nem egy szezon előtti "buli"-torna, ahol lazán lehet próbálkozni felállásokkal, kombinációkkal, hanem egy komoly, téttel bíró esemény, amelyhez a feltételek adottak voltak, az alapos felkészülés megtörtént, így nem maradt más hátra, mint a csapatnak a pályán bizonyítani. És nyugodt szívvel kijelenthetem, a csapat bizonyított. Minden tekintetben. De ne rohanjunk előre.

    Megérkezésünk után az első napot az aklimatizálódásnak szántam, mivel egy 12 órás buszozás volt mögöttünk. Volt egy edzésünk, amely alatt megpróbáltuk a pályát, a helyet magunkévá tenni, egy kis pihenő, majd egy kora esti átmozgató edzés szerepelt a napi programban. A következő napon reggel 9 órakor már mindenki a pályán volt, egy óra edzés, majd belenéztünk a másik két csapat mérkőzésébe. Ebéd, pihenő és 16 órakor következett az első mérkőzésünk. A sorsolás szeszélyének köszönhetően az első mérkőzést csoport legerősebb csapatával játszottuk (amely meg is nyerte magabiztosan a tornát). Azt, hogy a lengyel (többszörös bajnok) ellenfelünk nem csak a papírforma szerint esélyes, megtapasztaltuk az első harmadban, melyet magabiztosan 4:0 arányban nyertek. Sajnos be kell látnunk, hogy nem vagyunk e fajta sebességhez, technikai képzettséghez szokva, és ennek a nyoma látszódott az első 20 percben. Viszont a csapat komolyságát bizonyítja, hogy a kezdeti megilletődést követően sikerült felvenni a meccs ritmusát, és egy nagyon fegyelmezett védekezésnek köszönhetően, kezdtünk aktívak lenni támadásban is. A következő harmad ennek megfelelően 1:1-re végződött. Ebből egyértelmű lett a lányok számára, hogy mindenképp van keresnivalójuk egy komolyabb ellenféllel szemben is. A játékkép a harmadik harmadban a javunkra változott, melyet 2:1 arányban hozott a csapat. A végeredmény tehát 3:6 lett, de mindenképp bizakodó voltam a folytatást illetően, hiszen nem csak én láttam csapatom teljesítményét dicséretre méltónak, hanem a két játékvezető is odasúgott bár biztató szót a lefújást követő kézfogásnál. (és mivel csehek voltak, nem volt nyelvi félreértésre ok :) )

A harmadik napon került sor a holland csapat elleni mérkőzésre, amelyre a lányok az előző napi meccsből felajzva léptek pályára. A hangulatnak megfelelően az elejétől fogva uraltuk a pályát, és szinte végig irányítottuk a mérkőzést. Sajnos izgalmakat a mérkőzésen, csak a kimaradt helyzeteink okoztak, viszont ezekből annyi volt, hogy az volt az érzésem Fortuna, nem csak hátat fordított nekünk, de jó messzire el is szaladt. Mindezek ellenére sikerült 3:0 győzelemmel lejönnünk a pályáról.

    A szombati mérkőzés lett a mindent eldöntő, hisz mindkét csapat 1 győzelemmel és 1 vereséggel várta az összecsapást, mely a csoport második helyről, és a Norvégiába továbbjutóról is döntött. Mivel tudtam, hogy ellenfelünk vezetői látták előző két mérkőzésünket (mint ahogy én is az Övékét :) ), előző este vacsora után leültem pár lánnyal, és felvázoltam nekik egy merészebb tervet, mely mind szerkezeti, mint pozicionális változást igényelt. Először egy picit kétkedve hallgatták gondolataimat, de rövid időn belül meglátták, hogy a dolog működhet. Miután javaslatomat elfogadták, az egész csapattal ismertettük a stratégiát. A rendszer magával vonta, hogy lesz két játékos, aki nem megszokott posztján játssza le a mérkőzést, de én tudtam, hogy a lányok kellően intelligensek az új feladatok megoldásához. A mérkőzést a megbeszéltek alapján kezdtük, és az új felállás majdnem az első percben meghozta a gyümölcsét, ahol a kapufa mentette meg az ellenfelet a hátrányba kerüléstől. Annak ellenére, hogy a rendszer működőképes volt, a helyzetkihasználás frontján mintha csak az előző napi mérkőzést folytattuk volna. Helyzet helyzet hátán, viszont két szerencsétlen gól, és 0:2 állással vonultunk el pihenni. A középső játékrészben kezdtek beérni az erőfeszítéseink, és bár a támadásaink befejezései nagy számban a kapufán landoltak, sikerült 4 góllal 4:2-es előnyre szert tennünk. A harmadik 20 perc egy igazi nagy csatát vetített előre. Sajnos, itt talán a vezetéshez felhasznált hatalmas erőfeszítések, talán a fáradtság, de lehet, hogy a rutinosabb ellenfél, vagy mindhárom elegyének köszönhetően a kezdés után röviddel 4:5 állás világított az eredményjelzőn. Ez az ellenfelünknek szárnyakat adott, mi pedig ismét nyomás alatt voltunk kénytelenek játszani, és bár a lányok utolsó erejükből végigküzdötték az utolsó 20 percet, a végén az ellenfelünk örülhetett a továbbjutásnak.
   
 Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy mindenkit komoly dicséret illet, a hozzáállásért, és a pályán nyújtott teljesítményért. Mindennemű nagyképűség nélkül állítom, hogy a csapat a fegyelmezettségével, küzdeni akarásával, és a sporttal szembeni alázatával, komoly nyomot hagyott mindenkiben. Ezt megerősítették, úgy a szervezők, mint az ellenfél vezetői. Persze szakmai szempontból voltak hibák, viszont ezekből tanulni lehet, és mindenképp hatalmas tapasztalatszerzés volt a csapat számára ez a "kirándulás".       

Még pár érdekesség. Vértesi Nicole tagja lett az a torna All-Star csapatának, valamint a számok bűvöletében, Miklós Rita a második legeredményesebb kapus (2 mérkőzésen 43 lövésből 6 gól 87,75%-os eredményesség) Marton Fanni a negyedik legeredményesebb kapus (1 mérkőzés 29 lövés 7 gól 80,55%), a pontozásos táblázatban Huszár Ági 4 ponttal (3 gól, 1 asziszt) a 7. helyen végzett 39 pontozó játékosból. 

Két gondolat a végére. Meg kell említenem a játékvezetést, amely pontosan olyan volt, amilyennek lennie kell, a bírók végig a pályán voltak észrevétlenül, nem akartak főszereplők lenni, és mégis a kezükben tartották a mérkőzést. Pont annyira engedték a játékot keménynek, amennyire kell. A másik a nemzetközi szövetség szerepvállalása. Sok, komoly sportrendezvényen volt lehetőségem részt venni (belűről is és kívülről is), és mindig azt tapasztaltam, hogy "funkcionáriusnak" lenni a legjobb. Más pénzén utazni, enni, aludni nagyon "fárasztó" és "felelősségteljes" küldetés. Tudom, hogy a játékvezetők költségei, szervezési előkészületek, vonnak kiadásokat maguk után. Viszont a matek nem enged. Kilenc résztvevő csapat 2000 CHF befizetése.... hát, hogy is mondjam. Voltam sokkal kevesebb startpénzből sokkal komolyabban megvendégelve. (Legalább egy látszólag komoly Players Party-t rendezhettek volna). De ez csak egy erősen szubjektív probléma, ami csak az enyém. Vagy nem??

Eredmények:
SZPK - Energia Olimpia (Pol)     3-6
UC Face off (Ned) - SZPK        0-3
MMKS Podhale (Pol) - SZPK   7-4

A csapat:
Huszár Ágnes, Gyugos Beáta, Váradi Vivien, Juhász Vivien, Kopócsi Pálma, Takácsi Anna, Marton Fanni, Miklós Rita, Vértesi Nicole, Tóth Dóra, Bacher Evelin, Kiss Klára, Mészáros Judit, Darai Szilvia, Bak Norbert (edző)


(foto: unihockey-pics.de)

2014. augusztus 10., vasárnap

Van két aranyunk...

Van két aranyunk. Egy szombaton 1000 méteren, egy vasárnap 500 méteren. Csak úgy. Nekünk. Mindannyiunknak. Két srác révén. Bevallom ma legalább hússzor megnéztem az 1000-es döntő befutóját. Öröm volt látni az emóciókat. Azokat az érzéseket, melyek ilyenkor a felszínre törnek. Ezek azok a pillanatok, azok az érzések, melyeket, csak Azok éreznek. Ők akik tudják mennyi minden van benne abban az ordításban. Mennyi munka, mennyi áldozat, mennyi kudarc. Ez mind ott van.. a beérkezés utáni pillanatban.. a gesztusban, a kiáltásban, az ökölrázásban..
Nagyon jó érzés látni a rengeteg gratulációt a közösségi oldalakon, és ilyenkor mindenkinek összeszorul egy pillanatra a szíve. Hiszen teljesen más úgy végignézni egy futamot a tévében, amikor azt, aki a hajóban ül személyesen ismered. Osztálytársad volt, együtt fociztatok suli után, egymást próbáltátok edzéseken legyőzni, vagy akár csak együtt buliztatok. Mindenki örül. Az is, aki személyesen nem ismeri Őket, csak városbeli. Mert ilyenkor így vagy úgy mindenkinek köze van a sikerhez. Így van ez rendjén.

Én egy picit mélyebbre mennék mégis (aki egy kicsit jártas a sportban, pontosan érteni fogja miről akarok írni). Bár a két csillogó aranyérem Erik és Gyuri nyakában lógnak, és félreértés ne essen, teljes mértékben megérdemlik, mégis egy picit megpróbálok szélesebb spektrumban körülnézni. Hiszen van mellettük egy edző, aki az edzéstervek készítése mellett, számtalan más menedzselési feladatokkal, próbálja gördülékennyé tenni a felkészüléseket. Ott vannak a szülők, testvérek, feleségek, barátnők, akik olykor hetekig kénytelenek olyan feladatokat ellátni egyedül, melyekre "normális" családokban mindig akad segítség. Ezek az emberek azok, akik igazán részesei a mindennapoknak, és szinte Ők vannak csak ott akkor, amikor a legnagyobb szükség van rájuk. A kudarcoknál, a rossz napoknál, a kritikáknál. Ők tartják a lelket a srácokban olyankor, amikor lehet, hogy más épp feladna mindent. Ott vannak azok a szakemberek, edzőtársak, akik már jelenleg nem részesei a munkának, mégis olyan alapokat tudtak adni a Bajnokoknak, hogy végig kitartottak ennél a sportnál és az esetleges eredménytelenségeknél is újabb motivációval tudtak szolgálni. Természetesen ott vannak a támogatók, akik az anyagi háttér biztosításánál vannak jelen folyamatosan.

Aki személyesen ismeri a két srácot, tudja, hogy igazán megérdemelték ezt a sikert. Az a fajta szerénység, alázat ami jellemzi Őket, az a Bajnokok jellemzője. Példaképek. Minden tekintetben. Erre a legjobb bizonyíték a következő generáció. Aki már ott van. Akik csak 74 századdal maradtak le a negyedik helyről. Nem szabad megfeledkeznünk Róluk sem. Hiszen a világ 5. négyese. Lehet (és tiszta szívből kívánom), hogy rövidesen Viktor "fala" lesz tele gratulációkkal.

Kis város Komárom. Viszont, ha a sportját nézzük hatalmas. Számtalan sportoló számtalan sportágban (kajak-kenu, birkózás, boksz, foci, röplabda, vízilabda, tenisz, motorsportok bocs, hogy nem sorolok fel mindenkit) képviseli, képviselte városunkat világszínvonalú versenyeken. Számtalan edző, számtalan tornatanár, és a sport körül pozitívan mozgolódó ember ügyködik a saját portáján, hasonló eredmények elérése érdekében. Egy kicsit Nekik is hoztátok ezeket az érmeket, srácok. Megmutattátok, hogy van az alázatos munkának és kitartásnak eredménye.. Köszönjük..

Gratulálunk...


...és akkor nézzük meg még párszor:

K2 1000m final Moscow 2014

2014. június 13., péntek

Inni, de mit, mennyit, mikor??

Egyre több fórumon foglalkoznak a napi folyadék fogyasztásának fontosságával. Természetesen ez nem véletlen, és sajnos még mindig nem fektetünk kellő súlyt ezen alapvető szükséglet betartására. Testünk tömegének kb 60% folyadék, így ha ez az arány felborul az jelentősen befolyásolja mindennapi tevékenységünket, rosszabb esetben akár egészségügyi problémákat is okozhat. Ebből kifolyólag a folyadék bevitel egyenes arányban kell álljon a leadással. Sportolók esetében (és itt a szabadidő sportolókra is gondolva) ez fokozottan fontos.

Fizikai megterheléskor a testünk hőt termel, melytől a szervezet próbál megszabadulni. Ennek egyik formája az izzadás. Ilyenkor a szervezet a vízzel együtt ásványi anyagokat is kibocsájt. Teljesítményünkben jelentős hanyatlás akkor észlelhető, amikor a kb. 2,5-3 liter folyadékot izzadunk ki, mellyel nagy mennyiségű nátrium távozik, és a szervezet pH értéke csökken. Ez súlyunk kb. 4%-a. Ez abból a szempontból lehet érdekes, ha egy 70-80kg ember napi folyadék szükséglete 3l. Ebből világosan látható, hogy sportolásos napon ennek lényegesen többnek kellene lennie.

Na most akkor mikor??
Mielőtt sportolni kezdünk szervezetünket kellően "meg kéne vizezni" :). Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az aktivitásunk előtt 20 perccel megiszunk egy liter vizet. Ezzel csupán kellemetlen telítettséget érnénk el. Induljunk ki abból, hogy testünk 1 óra alatt 1 liter folyadékot képes feldolgozni, így 60-90 perccel a testmozgás előtt negyedóránként 250 ml folyadékot kéne a szervezetünkbe juttatni, amivel megelőzhető a későbbi jelentős teljesítmény csökkenés, vagy az esetleges izomgörcsök is (csak az érdekesség kedvéért, 4% testtömeg vesztés folyadék formájában, akár 40%-os teljesítmény csökkenést is okozhat). Természetesen a teljes folyadékpótlás függhet a testtömegtől, a külső hőmérséklettől és a választott sporttól is.

És akkor mit?
Mondhatnám (írhatnám), hogy a víz a legjobb. Valójában nem vagyok messze az igazságtól,
de természetesen a fogyasztott folyadék függ a terhelés intezitásától, hosszától stb. Megpróbálom egyszerűen leírni a sportolás közben fogyasztott folyadékokat.
Vannak az izotóniás italok, melyek ozmozitása azonos a vérrel (ozmozitás egyszerűen: a folyadékban feloldott részecskék állapota, szénhidrát és elektrolit tartalom 100ml-ként). Jól érvényesülhet ez a fajta ital ott, ahol ugyan az izzadás jelentős (magas intenzitású sportok squash, tenisz, labdasportok), de a terhelés nem hosszan tartó. Főleg ásványi anyagokat tartalmaznak valamint aminosavakat, melyek az izmok gyorsabb regenerációját szolgálják, valamint cukrokat, melyek energiaforrásként fontosak.
A hipotóniás italoknak alacsonyabb ozmozitása, könnyebben szívódnak fel a szervezetbe, nincs telítettség érzés. Hosszan tartó sportoknál előnyös (futás, kerékpározás stb) vagy magas hőmérsékletben végzett fizikai tevékenység esetén.
A harmadik csoport a hipertóniás italok, melyek koncentráltabbak, magas a szénhidrát és elektrolit tartalma, lassabb a felszívódásuk. Főként a terhelést követően fogyasztandóak az elveszett energia pótlása érdekében, valamint az izmok regeneralódásáért.
Tudatosítani kell viszont, hogy az izotóniás italok nem alkalmasok mindennapos fogyasztásra, nem helyettesítenek üdítőitalokat, és túlzott fogyasztásuk terhelheti a veséket vagy a gyomorműködést.

És akkor pár ötlet otthoni "sportitalokra" :)

- fekete tea (víz és kálium), egy kis mézzel (cukor), és egy csipetnyi sóval (nátrium)
- 1/3 ananászlé, 2/3 víz, fél citrom facsart leve, szőlőcukor
- alkoholmentes sör (B-vitamin, Na, K, Mg stb.)

 


  

2014. május 18., vasárnap

A pályán vagy az életben? Valójában mindegy..

"Az emberek, akik nem ismernek, bár Ők azt hiszik ismernek, sokszor mondják, ott van az a rossz srác.. -És nem vagy rossz srác? (kérdezi a riporter) -.. nem, nem vagyok rossz srác, de ha akarod az vagyok, ez nem probléma számomra.." 
Ez egy idézet egy interjúból, melyet Zlatan Ibrahimovic adott a CNN riporterének. Ez az írás nem is fog másról szólni. Kiragadok pár részletet Ibra nyilatkozataiból. Megpróbálom őket egy picit értelmezni. Egy kicsit általánosítani. Áthelyezni a mindennapokba. Talán lehet belőlük tanulni. Miért pont Zlatan? Mert belőle csak egy van. Arrogáns, szenzációs, provokátor, világklasszis, flegma, határozott, öntelt, zseni. Ő sem makulátlan. De ki az?

".. természetes, hogy a kamera legtöbbször engem vesz, 196cm magas vagyok 90kg, persze hogy kitűnök.."
Lehet, hogy nem ez az elsődleges ok, viszont a média kifejezetten szeret oda fókuszálni, ahol valószínűleg történik valami. Ibra erre ideális. Ha nem épp egy zseniális megmozdulása, vagy gólja a téma, akkor egy provokáló gesztusán vagy beszólásán lehet csámcsogni. Az életben sincs ez másként. Vannak akik élik az életüket, és vannak akik vegetálnak. A lényeg, hogy mindig kell valaki, vagy valami, ami a témát szolgáltassa. Ez a sikertelen, és komplexusokkal küzdők legjobb szórakozása, addig sem kell saját nyomorúságukkal foglalkozni.

".. igen önző vagyok, önzőnek kell lennem, hogy helyzetbe kerüljek, önzőnek kell lennem, hogy két vagy több védőt magamra húzzak, ami által más szabadon marad, a céltudatos önzőség igenis fontos a fociban. Ha nem lennék önző, átlagos játékos lennék, és én nem akarok átlagos lenni... "
Senki sem akar átlagos lenni. Mégis rengetegen maradnak azok. Lehet morfondírozni, hogy a rendszer, a közösség, vagy épp a saját gyengeségük az oka. Sajnos az "úú mit fognak szólni" sokszor hatalmas visszatartó erő. Könnyebb a középszerűséget választani, nincs rizikó, és lehet felelősség nélkül okoskodni. Persze így elmarad a sikerélmény. A siker, ami csak kemény munka árán érkezik, és az odavezető úton sokszor kell önzőnek lenni. Viszont ez csak akkor tud működni, ha tisztában vagyunk a saját adottságainkkal. Úgy a jó, mint a rossz oldalon. Csak így tudunk a gyengeségeinken dolgozni, és így lehet az erősségeinket előtérbe helyezni. Persze ebben a régióban, ha valaki tisztában van az erősségeivel, az egyből öntelt, beképzelt. Nem is csodálkozom ezen. Bezzeg a sikerhez mindig a legnagyobb szkeptikusok dörgölődznek oda.  
 
".. senki nem adott nekem semmit ezüst tálcán, a tehetség egy dolog, de mindenért keményen meg kellett dolgoznom. Nézz körül milyen nevek közt értem el mindezt. Mindig, minden körülmény között meg kellett, és meg akartam mutatni ki vagyok. Félni?? Dehogy féltem. Ha félsz soha nem leszel top játékos. Ha félsz maradj a kertben, és rugdosd ott a labdát.."
Nincs sok lehetőség az életben, amikor megmutathatod mi van benned. Minden alkalmat meg kell ragadni, hogy bizonyíts. Elsősorban magadnak. Te vagy ugyanis az egyetlen, aki tudod, mi az, amit ezért a pillanatért megtettél. Ha nem tettél semmit, nem is lesz semmi. Ha viszont keményen dolgoztál, előbb-utóbb eljön a Te pillanatod. A Te sikered.


"... számtalan edzővel dolgoztam, a legnagyobbakkal. Mourinho terminátort csinált belőlem, folyamatosan magas szinten tartotta a motivációmat. Capello megtanított a győzelemre fókuszálni, rávezetett, hogy felfedezzem magamban a győztes ösztönt. Angelotti öreg iskola, az egyetlen edző, aki minden volt számomra. Egyszerre volt az edzőm, a barátom, az apám."
Az élet  legnehezebb dolga, megtalálni a megfelelő embereket a környezetünkben, akiktől tanulhatunk, megtanulni hasznosítani a saját fejlődésünkhöz az általuk adottakat, hogy ne csak egyszerűen megcsináljuk, amit mondanak, lemásoljuk, amit csinálnak. Nem az lesz a segítőnk, aki megmondja ezt tedd, vagy azt ne tedd. Az igazi támasz csupán megmutatja az irányt, rávezet a helyes döntés meghozatalára, mert tudja, hogy mindannyian mások vagyunk.

Sekélyes, felszínes élet hatalmasodik el mindennapjainkon. Számtalan irigy és rosszakaró vesz körül. Energiavámpírok. Persze nem is lenne jó, ha mindenki egyformán gondolkodna, azonos értékrendet képviselne. A baj az, hogy olykor több energiát kell áldoznunk azon akadályok leküzdésére, melyet mások ilyen-olyan okból szórnak lábunk elé, mint a saját álmaink megvalósítására. Pedig az emberiséget mindig a megvalósult álmok, az elért célok vitték előre. Úgy a sportpályán, mint az életben.

2014. május 4., vasárnap

Egy "aranyos" történet.

Közhelyként kezeljük ugyan, de talán mégis lesz abban valami, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyveket. Ez a történet ott kezdődött, hogy a lányom elkezdett floorballozni. Nem is lenne ebben semmi különös, és mint gondoskodó apuka, becsülettel hordtam Őt edzésre, és az edzés végeztével haza. Mivel már főként sporttal foglalkozom, alkalmanként korábban mentem érte, hogy megnézzem, miről is szól ez az egész.
A lányomnak és a pár kezdő lánynak, nem voltak külön edzései (az iskolaikat kivéve), az elején a női edzéseken foglalkoztak velük. Ami rögtön szimpatikus volt, hogy a már évek óta játszó csapat, szinte azonnal sajátjaiként kezelte a "kicsiket" (főleg két szöszi). Láttam jó közegbe került a lányom, és akkor itt (akkor még így gondoltam) számomra véget is ér a történet.
Hát nem ért.

Történt ugyanis, hogy az aktuális edzőjük (akit régről ismerek) egészségügyi okoknál fogva, nem tudta tovább vállalni a csapat irányítását, és megkért, hogy amíg nem lesz új edző, megcsinálnám e a nyári felkészítést a lányokkal. Mivel épp külföldre készültem egy hosszabb időre, és az elutazásomig volt pár hét, gondoltam egy két hetes "intenzív" alapozás belefér. Elkészítettem az edzéstervet, melyet a lányok is megnézhettek előre. Első találkozásunk alkalmával sok ijedt tekintet meredt rám, mivel már látták (papíron) a rájuk váró két heti munkát. Elkezdtük hát az alapozást, mely izzadtsággal, izomlázzal és kínlódással indult. Nem, ezek a lányok nem voltak azon a szinten, melyen egy sportolónak szerintem lennie kell. Én addig más környezetben dolgoztam, és ezért volt számomra furcsa az egész. Mint kiderült, szinte kivétel nélkül, iskola vagy munka mellett űzik ezt a sportot, saját és családjuk idejét, energiáját és nem utolsó sorban pénzét is erre áldozva. Viszont már abban a két hétben feltűnt valami, aminek akkor nem volt számomra extra jelentősége (mivel, csak két hétig leszek, gondoltam akkor). Ez pedig a hatalmas szívük, és alázatuk volt az elvégzendő munka iránt. Talán már ott, akkor beindult valami a csapat és köztem. Nem volt az semmi kézzel fogható, csak úgy volt. Eltelt a két hét, ki-ki ment a saját útján tovább.

Az év végén, karácsonyhoz közeledve, kaptam egy telefon hívást a régi edzőjüktől, hogy szeretne pár szót váltani velem. Leültünk hát egy helyi pizzériában. A klub elnöke, a csapatkapitány, az edző barátom és én. Felvázolták a helyzetüket, és megkértek, nem volna e kedvem ismét a csapattal dolgozni. A barátom egészségügyi állapotánál fogva, én meg azon okból, hogy azt sem tudtam, hogy eszik vagy iszák a floorball-t, egyedül nem vállalhattuk el az edzői feladatokat. Megszületett hát a döntés, csináljuk közösen. Próbáljuk meg, gondoltam, nézeteink a sportról azonosak, és a klubelnök is megnyugtatott, hogy mivel a szezon közepén kezdünk, legyen ez az idő az összecsiszolódásra szánva.

Elkezdtük a közös munkát. Másodszor. Mivel Csehországban és Szlovákiában a floorball komoly szinten működik, és nem akadályoznak nyelvi korlátok, rengeteg információt szereztem ilyen-olyan forrásokból, és ezeket az edzőtársam eddigi tapasztalataival ötvözve próbáltuk a csapat hasznára váltani. Heti kétszer másfél óra edzés állt rendelkezésünkre, melyeken, erőnléti, technikai és taktikai feladatokat is oldanunk kellett. (aki egy kicsit belelát a sportba, tudja, hogy ez mit jelent) Számtalan kemény edzés, csoportos és egyéni beszélgetés, pár kisebb konfliktus és ezeket kiegészítő háttérmunka. Ezek voltak közös munkánk fő jellemzői. Ami az első pillanattól ott volt ebben az inteligens társaságban, az a hatalmas szív és alázat volt. Többen csak az edzés kedvéért utaztak majd kétszáz kilométert. Akkor még senki nem tudta biztosan, de a levegőben már ott volt, ami nyáron is. Edzésről edzésre, mérkőzésről mérkőzésre, érezhető volt a közös munka eredménye. Az utolsó helyről bejutottunk negyedikként a rájátszásba. A legszebb pillanatok azok voltak számomra, amikor érezhettem a csapat bizalmát. Bennem, bennünk és az elvégzett munkában. Ebben mindben már hittek. Éreztem, hogy már csak egy lépésre vagyunk a sikertől. Ez pedig akkor jön, ha önmagukban is hinni tudnak. Elhiszik azt, hogy képesek rá. Elhiszik, hogy amit mások csodának hívnak, az nem csoda. Csupán a munka, az alázat és a hit megérdemelt eredménye. És ez is megérkezett. A döntőbejutással. Aztán a döntő első, idegenbeli győzelmével. És végül a bajnoki arany magasba emelésével a hazai közönség előtt. Egy rövid, de annál tartalmasabb együttlét eredményeként.


Ti már tudjátok...  Juci, Pálma, Dóri, Anna, Sziszó, Beus, Edus, Vivi, Ágica, Nicole, Ancsika, JVivi, Klára, Gujti, Réka, Rita, Fanni, Evelyn, Vici köszönöm Nektek.

...talán a történet itt nem ér véget ....

2014. április 29., kedd

Edző bá kérem!!

Vizsgáljuk meg hát, hogy ki is valójában az edző? Ha feltesszük ezt a kérdést, rájövünk, hogy nem is olyan egyszerű erre válaszolni. Sok aspektusból lehet megadni a kérdésre a választ. Alapvető különbség az, hogy a sportoló fejlődésének mely fázisában tevékenykedő edzőről beszélünk. Meggyőződésem ugyanis, hogy teljesen más edzőnek (akár szakmai, akár emberi tényezőket figyelembe véve) kéne foglalkoznia kezdő és versenysportolókkal, mint ahogy egy egyetemi docens sem fog írni és olvasni tanítani elsősöket. Viszont, hogy maradjunk az iskolai hasonlatnál, az alsó tagozatos tanárok képzését pont olyan szintűnek tartom (sajnos), mint az edzők felkészítését a kezdő sportolókkal való foglalkozásra. Pedig ha jobban belegondolunk, stabil, tartós alapok nélkül egy épület sem fog sokat érni (csak hogy az építész barátaimat is megörvendeztessem egy hasonlattal :) )

Megpróbálok leírni pár dolgot, melyeket nagyon fontosnak tartok. Szerencsésnek mondhatom magam, mert van pár olyan edző (barát és ismerős egyaránt), szakember, akiket személyesen is ismerhetek, akik ha nem is teljes mértékben, de mindenképp közelítenek az általam elképzeltekhez, és mindig példaképként tekintek rájuk.

Soha ne gondold, hogy elég bölcs vagy!
Azt gondolom, hogy amennyiben elvárjuk sportolóinktól a folyamatos fejlődést, így az edzőnek is kutya kötelessége fejlesztenie magát. A sporthoz köthető "tudományokban" szinte folyamatosan látnak napvilágot újdonságok, fejlesztések. Naponta egy óra nem nagy dolog, melyet szánhatunk arra, hogy folyamatosan tisztában legyünk az aktualitásokkal, vagy akár csak átismételjük a már megtanultakat. Sajnos látok magam körül olyan "szakembereket", akik a húsz évvel ezelőtt elvégzett iskolájukra támaszkodva gondolják, hogy az ott tanultakból életük végéig meríthetnek. Hát nem.

Nem szégyen segítséget kérni!
Sok tapasztalt sportszakember van, akitől nem szégyen tanácsot kérni. Annak ellenére, hogy folyamatosan képezzük magunkat, nem tudhatunk mindent. Mindig akadnak új impulzusok, melyeket megtapasztalva teljesen új dolgokat vihetünk a munkánkba, vagy épp csak színesíthetjük a már eddig használtakat. Bár sajnos a sportban is akadnak esetek ( csak úgy mint az élet más területén ), hogy esetleg tudatosan rossz információt ad át a "kolléga", aki ezzel akarja gátolni a munkánkat.

Példakép vagy!
Ez egy örökké visszatérő dilemma számomra, amely sokszor elszomorít, ha szűk környezetemben körülnézek. Egy edző minta. Követendő példa. Minden tekintetben, minden korosztály számára.
A tiszteletet csak úgy lehet elérni, ha a tisztelet kölcsönös. Ez sok mindenben megnyilvánulhat. Láttam már edzőt farmerben edzeni, vagy káromkodni úgy, hogy még az a bizonyos "kocsis" is irigykedett volna, de láttam már sört is inni edzés közben. ( és akkor a pályán kívüli dolgokról ne is beszéljünk ) Ezek a dolgok is árulkodnak arról, ki mennyire tiszteli azokat, akikkel dolgozik, vagy azt, amit csinál.

Diktátor vagy demokrata?
Véleményem szerint nagyon fontos, hogy kellően erős személyiséggel kell rendelkeznie egy edzőnek. Nem tudom, hogy ideális e, ha a személyiségi jegyek többet nyomnak a latba, mint a szakmai tudás, de biztos vagyok abban, hogy a két dolognak legalább egyenlőnek kéne lennie. Nem tartom feltétlenül alapszabálynak, hogy kiváló edző, csak kiváló sportolóból lehet. Sőt számtalan pozitív példa létezik, pont az ellenkező esetre. Viszont, hogy a szakmaiság mellett elengedhetetlen a jó pedagógiai és pszichológiai érzék, az biztos. Talán Agassi életrajzi könyvében olvastam, hogy egy-egy kudarc után akár két hétre is bezárkózott Las Vegas-i házába a kondiedzőjével, és videó filmeket néztek iszonyat mennyiségű pizza, hamburger és kóla társaságában. Persze később az edzéseken nem volt pardon. Szóval az mellett, hogy az edző irányt mutat, célokat tűz ki, teljesítményt követel, elengedhetetlen, hogy társ, terapeuta, és motivátor legyen. Olykor egy mondat, egy gesztus képes komoly eredményeket szülni. Ez viszont csak egy esetben érhető el, ha nem csak beszél, hanem hallgat is. Igen. Meg kell hallgatni, azt hogy mit gondol, mond a játékos, sportoló. Szükséges ez azért, mert az edzői feladatok, nem csak korosztályonként, vagy versenyszintenként eltérőek, hanem idomulniuk kell, minden személyiséghez, vagy kialakult helyzethez. Ezekre nincs ráhúzható klisé, amit az iskolában meg lehet tanulni. Ezt az élet hozza. Az így szerzett tapasztalat, máshol nem tanulható. Ennek megértésére, tudnia kell egy edzőnek, hogy Ő sem tévedhetetlen, és a hibákból, a rossz döntésekből, vagy a visszajelzésekből sokat lehet tanulni.

Számtalan szempontból lehetne a dolgot vizsgálni, de talán a legjobb visszaigazolása az edzői munkának (az eredmények mellett), a sportolók vagy játékosok bizalma, a közös munkába fektetett hite. A "közös élet" ebben az esetben sem mindig zökkenőmenetes, akadnak konfliktusok, ellentétek, de mivel a cél minden esetben azonos, a keménység vagy a szigor majd úgyis csak a jövőben értékelhető. Az eredmények csak ott jönnek, ahol a játékos(ok) - edző kohézió szinte bonthatatlan. A jó edzőt a nagy edzőtől az különbözteti meg, hogy amíg a jó edző tudja hogyan, a nagy edző azt is tudja miért.

2014. április 20., vasárnap

Számtalan szülőnek...

A napokban beszélgettem egy anyukával, akinek rendkívül tehetséges kislánya (teniszezik, 14 éves, többszörös országos bajnok) lassan kezd a nemzetközi színtérre kilépni. Elemeztük a mérkőzéseit, próbáltuk megkeresni, hogy lehetne tartós teljesítményt elérni. Beszélgetésünk utolsó egyharmadában, próbáltam elmagyarázni az anyukának (aki hála az égnek, nem egy eredmény orientált, elvakult saját álmait megvalósítani akaró sportszülő), hogy gondoljuk végig, hogy valójában mit is akarunk megértetni a sportolóval, akit mindketten szeretünk, és a legjobbat akarjuk neki. El akarjuk magyarázni neki, hogy mindig pozitívan gondolkodjon. Ne hagyja, hogy elharapódzanak benne a kételyek önmagával vagy a teljesítményével kapcsolatban. Próbáljon meg végig koncentrálni úgy a mérkőzéseken, mint az edzéseken. Ne adja fel soha, küzdjön végig, amíg esély van a jó eredmény elérésére. Ez várjuk tőle. A sportolótól. Elmondjuk neki. Tízszer, százszor, ezerszer. Mindig. Mert meg kell értenie. Hiszen sportoló. Meg kell értenie?? Hiszen GYEREK?? 14 éves!! Egy gyerek!! Olyan dolgokat akarunk megértetni Vele, amit ha körülnézünk magunk körül, felnőttek sokasága képtelen teljesíteni. Nem a sportpályán, az életben!! Ez az anyuka érti. Tudja. Rengeteget áldoz gyermekére. Időt, pénzt, energiát. Szeretet!!


Számtalan szülőnek próbáltam már elmagyarázni (ahogy már ezt írtam, és még írni fogom), hogy a gyereknek meg kell tanítani, hogy élvezze azt, amit csinál. Lelje benne örömét. Ez csak a szülő felelőssége. Senki másé. Hányszor láttam már 12-14 éves gyerekeket, apukát, anyukát elzavarni a pálya mellől, amikor Ők épp önmagukkal küszködtek a meccsen. Vajon miért? Hányszor hangzott el apuka szájából, hogy "kezdj el rendesen játszani, mert kapsz egy pofont". Kitűnő motiváció. Ilyenkor kedvem lenne az apukával egy hónapig végig csináltatni azt (edzéseket, mérkőzéseket, iskolát stb.), amit a csemetéjének kell. Persze utána ugyanúgy (mint Ő) elmondanám neki, hogy megint milyen szarul játszott (edzett), és hogy nem ezért költöm rá a nehezen megkeresett pénzemet.

Számtalan szülőnek próbáltam elmagyarázni, hogy a 10-14 éves korban elért eredmények nem számítanak semmit. Nem szolgálnak garanciául semmire. Sőt a fiatalkori eredményesség, külön teher. Hányszor fordult elő, hogy aki felett csemetéjük 12-14 évesen diadalmaskodott, attól 17 évesen sorozatban kikap. És nem érti mi történt. Hiszen jobb volt. És csak hogy a zavar teljes legyen, ebben a szülő is csak megerősíti: "Hiszen Őt régen simán verted?!".

Számtalan szülőnek próbáltam elmagyarázni, hogy nem az a helyes út, ha az első jó eredmények hatására, még jobban elkezdik terhelni a gyereket. Eredmény kényszer alá helyezik. A legrosszabb viszont, hogy elfelejtenek minden mást, és csak arra sportágra összpontosítanak, ahol az eredmények születtek. Pedig a cél az lenne, hogy sportolót neveljünk, ne játékost (már ha érthető, hogy mit akarok ezzel mondani). Láttam magam körül 13 éves teniszezőket heti 8x edzeni (teniszt), miközben nem tud megcsinálni egy "bukfencet" előre (hátra már nem is várom el). Ki kell menni egy hasonló korosztály bármilyen csapatsport mérkőzésére. A gyerekek 80%-a nem tud rendesen futni. Koordinációs problémákkal küzdenek. Érdekes lenne egyszer egy felmérést csinálni, hogy hány 18-22 éves sportoló küszködött már pl. térd problémákkal. Vajon miért?

Számtalan szülőnek próbáltam elmagyarázni. Már nem próbálom. Látom ugyanis magam körül, hogy ezek a szülők megtalálják azokat az edzőket, akik (jó pénzért) azt teszik, amit a szülők szeretnének. Azt mondják nekik, amit hallani akarnak. Elhitetik velük, hogy jól látják a dolgokat, hogy értenek hozzá. "A lányod 2 év múlva Grand Slam-et fog játszani". Vagy nem.

A leírtakat csupán egy dologgal tudom alátámasztani. Ez pedig nem más, mint az idő.
Eredmény orientált világot élünk. Meg kellene viszont értenünk, hogy korunk szuperszonikus gyorsaságú fejlődésével kezdeni mit sem tudó, önbizalom hiányos, szorongó felnőtt generációt, egy újabb, még nagyobb nyomás alatt felnövő generáció követ. És ez mi rontjuk el.
A napokban beszélgettem egy anyukával, és 2 napjára rá (bár nem hiszek az égi jelekben) ezt a videót találtam.




Szóval a leírtakat most már két dologgal tudom alátámasztani.

https://www.youtube.com/watch?v=V6H91kjumbY#t=145


(video:youtube.com foto:ilpost.it)

2014. április 15., kedd

Szabadon, más után...

Olvastam valamit. Valamit, ami megfogott. Nagyon. Szeretném, ha megfogna. Téged is. Csak annyit teszek hozzá, hogy egy picit az enyém is legyen. Az írást teljes egészében elolvashatod, a bejegyzés alján van a link. Addig megpróbálom kiragadni azokat a gondolatokat, melyeket fontosnak tartok. Szóval...
A cikk igazából a fociról szól, de azt gondolom, hogy szólhatna általánosan a sportról. Az, hogy ki miért és ki miért nem jut lehetőséghez, hogy bizonyítson, az megér egy külön írást. Nem is igazán szeretném ezt most taglalni. Arra szeretnék rámutatni, hogy legtöbb esetben miről is szól az, hogy ki mire viszi, ki mit ér el. Szorgalom, munka, alázat. Talán ez a három tulajdonság a meghatározó. Persze nem árt a tehetség és a szerencse sem.

"A múlton nem szokott rágódni, még akkor sem, ha Klopp azt mondta neki, ha 16-17 évesen látta volna, ha korábban kerül hozzájuk, már az első csapatban játszhatna."

Hát bizony nem is érdemes. Sokszor mondom sportolóimnak, hogy már az egy perccel ezelőtti pillanat is történelem. Persze ahhoz, hogy a jövőnket ki tudjuk "találni", tisztában kell lennünk a múltunkkal, és a hibás döntésekből való helyes következtetés levonása elengedhetetlen a jövőbeli jó döntésekhez. De a mi lett volna ha, nem játszik.

"Két napra érkeztem, azóta, majdnem két éve itt vagyok"

Vannak az életben alkalmak, amikor nem szabad gondolkodni. Szimplán meg kell lépni a dolgot. Nem sok ilyen van, talán egy kézen meg lehet őket számolni, de a győztesek csak attól mások, hogy élnek ezekkel a lehetőségekkel.

"...ami hiányzik belőlem, arra majd ők együtt megtanítanak. Teljesen más felfogás ez, mint amivel otthon szembesültem. Otthon azt hallottam, hogy nincs kész egy játékos, mert nem lehet azonnal használni. Azt is mondják, amit nem tanítottak meg az edzők 14 éves kor előtt, arra már egy felnőtt csapatnál dolgozó szakember képtelen. Itt mintha másként látnák ezt a dolgot. Szerintem amúgy is baromság, hogy nincs fejlődési lehetőség, mert mindig van.”

Ez bizony megérne egy külön írást. Sajnos, mint sok minden másban a sportban is a dolgok idegenben máshogy működnek. Az, hogy a monogram ott van a melegítőn, vagy a bajnokság megnyerését jelentő csillag a csapat logó felett, már itt van. De ez csak külsőség!!

 "Amikor Lewandowski idejött, neki sem voltak kiugró fizikai mutatói, de azzal foglalkoztak a klubnál, hová lehet eljuttatni őt. Látjuk, hová jutott. Alig sérült egy szezonban, nem lehet eltolni, olyan erős, és még a kaput is érzi, elég csak azt említeni, négyet vágott tavaly a Real Madridnak."

Ehhez talán csak annyit fűznék hozzá, hogy szakértelem+munka+munka+munka.


"Wagner és Klopp azonban észlelte, hogy emésztem magam, ezért beszélgettek velem. Pontosan tudják, lelkis vagyok, igénylem a beszélgetéseket. És ők ezt nem is tartják degradálónak."

A kommunikáció az, amit nem lehet megtanulni. Valaki vagy képes rá, vagy nem. És itt nem a semmitmondó süketelésre gondolok, hanem egy szóra, egy mondatra, egy gesztusra, amely képes mérkőzéseket eldönteni. Nagyon sok esetben ez talán sokkal fontosabb, mint az edzői képesítés.

„Lelkes voltam én, de csak addig, amíg az edzés tartott. Odatettem magam, de csak napi két órára. Hát itt nem napi kettőre. Klopp egyszer azt mondta, ha megnézem Suboticot, Lewát, Reust a csapatból, mit gondolok, ők ezt a hírnevet, ezt a pénzt és ezt a tudást ingyen kapták a kezükbe? Napi két órákkal? Nem, nagyon sokat tettek érte. Napi nyolc órát vagy annál is többet az edzés 1,5 óráján túl, amikor a maximumon pörögnek. Ők nem mentek haza utána, hanem kint maradtak a pályán, és gyakoroltak még másfelet labdával. Utána bementek a konditerembe, és ott izzadtak. Később meccset elemeztek. Ezt én 20 évesen még nem foghattam fel, de most, 23 éves koromra már teljesen tiszta előttem. A cél is, az odavezető út is.”

Ezt sok fiatal sportoló tükrére felíratnám, hogy minden reggel, fogmosás közben, ez legyen az első dolog, amivel szembesül. Ennél jobban megfogalmazni sem lehet, amit a legjobban hiányolok a mai sportolókból (tisztelet a kivételnek, mert azért akad jó pár). Az alázatot. A legjobban azt sajnálom, hogy a fiatalokat körülvevő sportpéldaképekről leginkább a tetkók, belőtt sérók és a menő cuccok "ragadnak" rájuk, nem a sikerhez vezető verejtékes út. Arról valahogy kevés szó esik, meg valahogy ez nem látszik. Pedig ez nélkül nincs siker és a vele járó pompa sem. Amíg ez nem tudatosul bennük, addig marad a (ál)pompa.

Azt gondolom, hogy a lényeget sikerült kiragadnom, mindenesetre olvasásra ajánlom az eredeti cikket is. Nem kell, hogy bárki egyetértsen vele. Elég, ha csupán elgondolkodik rajta.

http://sportgeza.hu/futball/2014/03/04/bajner_sorsan_latszik_a_hazai_futballvaksag/


(foto: uefa.com)


2014. április 6., vasárnap

Hát én immár mit válasszak??

Mondjuk azt, hogy fekszel a tv előtt. Kapcsolgatsz. Mondjuk valahol épp a Baywatch megy. Hú!!! Látod az izmos felsőtesteket, formás idomokat. Rádöbbensz. Jön a nyár. Te is ilyet akarsz. Felpattansz, irány a számítógép. Nem, még nem a trendi edzőszerkók webshopja, amit nézel, hanem a "kezdjünk mozogni" cikkek, videók jönnek. Na jó, egy kicsit eltúloztam a dolgot, de valahogy hasonlóan kezdődik mindenkinél. Felismerés, elhatározás. És akkor jön az első sokk. Itt ezt olvastam, a haver erre esküszik, a reklámban az segített. Jogging, súlyzózás, crossfit, funkcionális edzés, boot camp, pilates, spinning, jóga, box-fitness, zumba, cardio edzés,  intervallum edzés, calanetics stb. Ez mind zúdul Rád, és csak újabb és újabb információtömeg, ami épp el is veheti az egésztől a kedved. Rakjunk benne rendet. Az alap a MOZGÁS.


Alapvetően mondhatnám mindegy, hogy milyen formában, de ez azért nem teljesen igaz. A véleményem az egészről a következő. Képzeld el, hogy a mozgás egy kép. Ez a kép számtalan puzzle darabból rakódik össze. Az egyik puzzle a futás, a másik a súlyzózás, a harmadik a crossfit, a negyedik a jóga, és így tovább. Igen, ez a sok-sok puzzle darab áll össze egy nagy egységes egésszé, ami nem más mint a mozgás. Az ideális az lenne, ha az ember mondjuk egy héten annyit tudna mozogni, hogy minden mozgásfajtából sikerülne abszolválnia egy edzést. Mondjuk 2x elmenne edzőterembe, 2x futni, 2x jógázni, 2x úszni, 2x funkcionális edzésre, 2x focizni, kosarazni vagy teniszezni. Persze ilyen nincs (meg a matek se ül :) ). Szóval, mindenkinek van egy képe. Van, akinek több puzzle darabból áll, van, akinek csak egy nagy darab puzzle adja ki a képet, és sajnos van olyan is, akinek a képe üres. Mielőtt még belém kötnétek, nem vagyok egyik mozgásfajta ellen sem. Sőt.  Aki ismer tudja, hogy a legváltozatosabb edzéseknek vagyok a híve. Ezzel az írással csupán az a célom, hogyha valaki kezdőként mozgásra adja a fejét, a választása ne az aktuális divat, vagy esetleg baráti rábeszélés legyen elsősorban. Aki pedig már rendszeresen edz valamit, ne legyen bátortalan, próbáljon ki más mozgásformát is. Hogy mit? Súlyzózol hetente 4x? Menj el mondjuk 1x úszni, egyszer meg jógázni. Nem, ne nevess. Próbáld csak ki a jógát, vagy a pilatest. Meg fogsz lepődni. És talán a legfontosabb gondolat a végére. Soha ne máshoz viszonyítsd magad, csupán a tegnapi önmagadhoz. Ez az egyetlen mércéje a fejlődésednek.



(foto:idoportal.com)

2014. március 30., vasárnap

Stabil alapok elengedhetetlenek...

Sokat hallunk ma egy kifejezést a mozgás világából, amelyet sokan abszolút sehogy, vagy esetenként rosszul értelmeznek. Ez pedig a CORE. Nem szeretnék mélyreható biomechanikai elemzést végezni, csupán szeretném egy picit érthetővé tenni mi ez, és miért nagyon fontos. Nem találni rá igazán megfelelő magyar fordítást, ha szó szerint akarnánk fordítani, akkor a mag, közép kifejezés lenne a legtalálóbb. Szóval a testünk középső része (ágyék, kismedence, csípő) valamint a háti gerinc körüli izmok összességét nevezhetjük CORE-nak. (ezen izmoknak egy csoportja a stabilitásért felelős (lokális) a másik csoport a mozgásban vállal szerepet (globális)).


Sokszor láthatjuk, hogy nagy hangsúlyt fektetünk a karizmok, váll izomzatának stb. erősítéséhez, és elfelejtjük a "láthatatlan" izmok erősítését. Pedig nagy mértékben ezek az izmok felelősek a testvázunk helyes tartása (stabilitása) mellett a mozgás legjaváért is. A versenysportban már rég felismerték ennek fontosságát, és a testmag megerősítése, feszesítése elengedhetetlen része az edzéseknek. Csakhogy a mindennapi életben is mozgunk. Tehát szükségünk van szilárd "alapokra". Alapokra, melyek mozgásunkat, tartásunkat befolyásolják. Mi történik, ha ez nincs meg. A lokális izomzat, nem tudja megfelelően elvégezni az adott mozgást, kompenzálni kezd, más izmokkal, ízületekkel. Ebből fakadóan egy rossz mozgás, tartás alakul ki, válik motorikussá, ami előbb-utóbb sérüléshez vezet. A hátfájás, rossz testtartás stb. mind ezeknek a fontos izmoknak, gyengeségét, vagy feszességét jelenti. Ezek az izmok fontos szerepet játszanak olyan mindennapi mozgásnál, mint a guggolás, előrehajlás, de akár egy meredekebb dombon való lejövetel.
A mozgás jó, a rendszeres mozgás még jobb, viszont ne ugorjunk fejest semmibe anélkül, hogy nem végeznénk (vagy végeztetnénk) magunkon egy valós állapotfelmérést. Mindig nyerjen a minőség a mennyiséggel szemben. Legyünk tisztában azzal, hogy honnan indulunk, mert annál jobban becsülni fogjuk azt, ahová jutunk.

... és akkor pár gyakorlat, amihez nincs szükség semmire  ;)

https://www.youtube.com/watch?v=EaYeGviEzT8


2014. március 19., szerda

Jordan, Beckham, Federer és a többiek...

Talán már a cím is árulkodik arról, hogy ebben az írásban a "nagyokról" engedek meg magamnak pár gondolatot. Sportoló nagyságok, sportágak szimbólumai, reklámarcok, sportnagykövetek. Számtalan jelzővel lehet Őket illetni, és talán kivétel nélkül mind találó is rájuk. De mitől lettek azok? Miért tudnak hosszú időn keresztül a csúcson maradni? Mi az amiben mások?
Beszélgetéseink gyakori témája a sportoló sztárok, vagy sztársportolók. Izgatottan figyeljük napról napra a teljesítményüket, és sokszor természetesnek vesszük, hogy nyernek, és szinte egy világ omlik bennünk össze egy esetleges kudarcnál. Pedig csak elkényeztetnek bennünket. Hősöket kreálunk belőlük. Legyőzhetetlen hősöket. Magunknak. Pedig nem azok. Mi csak beleülünk a kényelmes fotelunkba, kolával és csipsszel a kezünkben és várjuk, hogy megfeleljenek az elvárásainknak. És Ők teljesítenek. Nem nekünk, maguknak. Mérkőzés, regeneráció, szálloda, repülőtér, szálloda, edzés, mérkőzés, sajtótájékoztató, regeneráció, szálloda, repülőtér, szálloda, mérkőzés..... és így tovább. Mondjuk az év 300 napján. Ja meg persze a különféle promóciós rendezvények, szövetségek, szponzorok jóvoltából.


Persze most páran biztos azt gondolják, na jó jó, de azért rendesen meg vannak fizetve. Szó se róla. Nem is azért írom mindezt, hogy sajnálat tárgyaivá tegyem Őket. Csupán azért, hogy komplexen nézzük a dolgokat. Mert Ők mindezek ellenére teljesítenek. Mérkőzésről mérkőzésre, hónapról hónapra, évről évre. Szinte mindig a maximumon. Nagyon sokan vannak, akik pont ugyanezt az utat járják, csak épp nem tudják az ezzel járó nyomást elviselni. Vagy nem képesek ezen nyomás hatására teljesíteni.
Természetesen ez csak az egyik (számomra talán legfontosabb) tényező, amiért ott tartanak ahol. Kétség nem férhet hozzá, hogy kivétel nélkül tehetséges sportolók. De a tehetség önmagában nem elég. Számtalan példát lehetne említeni tehetségesnél tehetségesebb sportolókból, akik szerencsésebb esetben elértek egy-egy kimagasló eredményt, vagy esetleg adottságaik ellenére a siker messze elkerülte Őket. Túl naivak lennénk, ha azt gondolnánk, hogy Jordan csak a tehetsége miatt talált be szinte minden pozícióból a gyűrűbe, vagy Beckham tehetségének köszönheti kapura rúgásainak nagy százalékú eredményességét.

Ezek az eredmények nem önmaguktól jöttek. Egy kis érdeklődéssel és kutatómunkával rálelhetünk számtalan forrásra, amely arról tanúskodik, hogy Jordan és Beckham is az edzéseken kívül alkalmanként akár ezerszer dobott kosárra, illetve több százszor rúgott kapura. És ezt akkor is bőven megtették, amikor már a statisztikák elején tanyáztak. Semmi mást nem tettek, csak a tökéletességre törekedtek. Hibaszázalékot akartak csökkenteni.
Nem gondolták, hogy nekik most már elég.

Mindenképp említésre érdemes egy harmadik tényező. Megfigyelhető, hogy ezen kaliberű sportolók hosszú ideig tartó csúcson járásuk alatt, nagyon kevésszer voltak tartósan sérültek. Egész biztos, hogy vannak ennek genetikai okai is, képesek rövid időn belül regenerálódni, de abban is biztos vagyok, hogy kivétel nélkül mindannyian valahol a kezdeteknél megtanultak a testükkel dolgozni (alapos bemelegítés, regeneráció, nyújtás stb), ezáltal kaptak egy nagyon stabil alapot. Érdekes az is, hogy ezek a sportolók oly mértékig atléták, hogy nem okoz gondot olykor olykor átruccani más sportágakba se (Jordan kiválóan baseball-ozott, vagy golfozik, Federer a tenisz mellett sokáig versenyszerűen focizott).

Lehetünk tehetségesek, bírhatjuk a ránk nehezedő nyomást, sőt lehetünk fizikálisan a toppon, önmagában ez a legtöbbször mit sem ér. Talán, ha szerencsés esetben, mindhárom tényező találkozik egy személyben, akkor is szükséges egy olyan emberi tulajdonság, mely nélkül sikeresek, eredményesek lehetünk, de igazán "naggyá" csak ezzel együtt válhatunk, és ez nem más, mint az alázat.







(foto: multivu.com, bbc.uk.co, thestudenttimes.com)

2014. március 17., hétfő

Minden kezdet nehéz...

Nagy divat az egészséges életmód. Bármerre nézünk, mindenhonnan visszakacsint ránk valami, ami fitt. Fittness fiúk, fittess lányok, fittness kaják, fittness eszközök, fittness alkalmazások... Nem csoda, hogy ebben, a mára már komoly iparággá fejlesztett közegben lassan már a sportolói múlttal rendelkezők is egyre nehezebben tájékozódnak. Hatalmas mennyiségű információáradatban vagyunk kénytelenek tisztán látni. Az igazi káoszt sokszor az okozza, hogy a bevált módszerekkel szinte teljesen ellenkező "a legújabb kutatásokra" hivatkozó termékek, módszerek kerülnek a fogyasztói társadalom asztalára, brutális marketing háttérrel. Igen, az egészséges életmód biznisz, üzlet, pénzcsinálás. Félreértés ne legyen, nagyon fontos a fejlődés, és mint sok más területen a technológiai fejlesztéseknek köszönhetően, a sportban is nagyon hasznos segédeszközök láttak napvilágot. Persze ezek életképességét majd az idő mutatja meg.
Szóval divat lett egészségesen élni. És ez jó. Viszont ez magával hozta azt is, hogy akik eddig nem hódoltak a mozgásnak, sokszor fejest ugranak a fent említett impulzusok hatására a sport tengerébe. Csak hát a felszínen meg kell tudni maradni. Ehhez pár gondolat. 



Az első és legfontosabb dolog az elhatározás. Ez szinte mindig nagyon gyorsan jön, viszont a későbbiekben annál gyorsabban tűnik el. Mert nincs kitartás. A kitartás csupán abban az esetben lesz, ha az elhatározásunkkal párhuzamosan felfogjuk, hogy ez egy hosszú, olykor küzdelmes folyamat lesz. Reális célokkal, apró lépésekkel. CSODÁK NINCSENEK!!! Nem várhatja el senki a testétől, hogy pl. az a zsírmennyiség, ami hosszú évek során rakodott le, egy hónap alatt eltűnjön. Se bogyókkal, se porokkal, se csodamódszerekkel. Pont annyit kell törődnie magával mindenkinek, mint amennyit nem törődött. 
A célokat is ennek megfelelően kell állítani. Bár nem vagyok igazán híve, de sok ember számára kézzelfogható eredmény az elfogadható, ezért kontrollként a testsúlyt használják. Ha már mindenáron a számok bűvöletében szeretünk élni, javasolom, hogy inkább centizzünk (pl. derékbőség), mint kilózzunk. Én viszont mindenkinek azt ajánlom, hogy "hallgassa" figyelmesen a testét. Érezze az apró változásokat. Fel tud menni a lépcsőn lihegés nélkül, sikerül felvenni egy régóta szekrényben heverő nadrágot, ruhát. Ezek azok a dolgok, melyek elsőként érzékelhetőek. A másik gyakori tényező, ami a rövid időn belüli feladáshoz vezet a fokozatosság hiánya. A 0 után nem a 10 jön. Ott van még az 1, 2, 3 stb. Szóval, ha az elhatározás és a cél is megvan, kezdjük el, de csak annyit, amennyit bírunk. Ha ez 10 darab felülés vagy fekvőtámasz vagy guggolás, legyen 10. Ha 3 akkor 3. Csináljunk annyit, amennyit tudunk ( kis pihenőkkel 3-4 sorozatban ). Viszont ezt rendesen, és rendszeresen. Aztán, ha ez már könnyen megy növeljük 2-el. Aztán megint 2-el. A lényeg, hogy mindig lépjünk ki egy kicsit a komfortzónánkból. Enélkül ugyanis nem lesz fejlődés. 



A futással ugyanez a helyzet. Felugrunk a tévé elöl, és kimegyünk futni. Lihegés, izomláz, és elmegy a kedvünk az egésztől. Kezdjünk el sétálni, aztán kocogjunk, mondjuk fél percet. Aztán sétáljunk 2 percet, és megint kocogjunk. Csináljuk ezt 10-szer. Később növeljük a kocogást és csökkentsük a sétát. Ennek hatására rövid időn belül képesek leszünk hosszabb időt folyamatosan futni. A futáshoz viszont elengedhetetlen a kellően megalapozott izomzat. Ha fejetlenül kezdünk neki a futásnak (nem alapozzuk meg erősítéssel az izmaink erejét, stabilitását) előbb utóbb fájdalom, rosszabb esetben sérülés jelentkezhet. Olyan ez, mint ha egy trabantba egy V8-as motort szerelnénk, de a futóművet és a váltót nem cserélnénk ki. Lényeges, hogy a hasizom illetve a hátizom erősítése szintén elengedhetetlen a futáshoz.

Amint fentebb írtam, ma már rengeteg információ található mindennel kapcsolatban az interneten. Ha mégis inkább káoszt okoz az információtömeg, ne szégyeljünk tanácsot kérni szakembertől. Sok információból könnyebben lehet leszűrni, mi lesz számunkra igazán megfelelő. Szóval elhatározás, fokozatosság és kitartás.

2014. március 2., vasárnap

Élsportoló, vagy félsportoló


Miért is ez a cím? Egy konkrét esettel kerültem szembe a napokban, mely arra ösztönzött,
hogy a gondolataimat kiengedjem magamból. Meg persze az is, hogy annak idején mit nem adtam volna, ha egy széles látókörű, igazán fanatikus, sport szakember irányt mutatott volna, elmondta volna a véleményét, nekem vagy bárkinek, aki asport óriásmezején tengődött. De nem volt. Se igazán fanatikus (vagy csak a közelünkben nem), se szakember, széles látókörű meg pláne (és ez nem feltétlenül az Ő hibájuk volt). Meg az sem biztos, hogy a pubertát keményen feszegetve épp az Ő véleményére adtunk volna. Akkor.
Szóval.
Adott egy tehetséges fiatal, egy csapatsportban, országos bajnokság legmagasabb szintjét játszva, válogatott és az érettségi után külföldi sportkarrier felé kacsingatva. Láttam a srácot élesben, tényleg kiváló. Egy közös edzés végén a nyújtásnál vettem észre, hogy nem csinálja rendesen. Bár a kérdés rögtön jött belőlem (szoktál nyújtani? ), a felismerés viszont meg sem várta a választ. Tudtam. Egy újabb tehetség, akinek senki sem tanította meg, hogy a sport nem csak arról szól, hogy felveszem a mezt, és gólt ütök a meccsen. Sokkal többről. Szörnyű látni, hogy az évek alatt senki nem "fogta meg a kezét", és magyarázta el neki, hogy mi kell ahhoz, hogy ne legyen olyan, mint a "Stollwerck".


Hol van valójában a hiba? Miért marad el kezdetektől a tudatos komplex felkészítés, melynek része az edzés előtti és utáni rész is? Ki a felelős ezért? Számomra ez hasonló, mint egy pénzügyi szakember alapvető matematikai ismeretek nélkül.
Alapvetően minden emberben tudatosulnia kéne egy dolognak. Az egyetlen dolog, amire igazán figyelnie kéne, a teste. Na nem vigyázni rá, mint a hímes tojásra, hanem hallgatni rá, és törődni vele. Ha "szeméttel" pakolja tele, nem fog teljesíteni. Ha nem mozgatja meg, szintén nem. Ha nem pihenteti, szintén nem.
A sportolóknál ez fokozottan igaz. Nem az ütője, cipője stb. a fegyvere. Csak és kizárólag a teste. Ez az a dolog, amit nagyon korán tudatosítani kell benne. Nekünk. Szülőknek, tanároknak, edzőknek, idősebb sportolóknak. A leghatásosabb, ha példaképek tudunk lenni. Ha másért nem, akkor csupán azért, hogy a sport mellett a "fegyverével" való törődés megóvja a sérülésektől. 


Ma már vannak igazán széles látókörű, fanatikus, szakemberek. Tanuljunk tőlük. Tanuljunk meg rendesen bemelegíteni, tanuljunk meg levezetni, nyújtani. Keressük a lehetőséget, hogy ez irányú ismereteinket is elmélyítsük. Egy dolog egész biztos hálás lesz ezért. A testünk.

2014. február 24., hétfő

Mit sportoljon a gyerek?

Általános "problémája" a szülőknek, hogy milyen sportot válasszanak gyermeküknek. A kérdés valójában nem lenne bonyolult, de mint oly sok mást, ezt is szeretjük a kelleténél jobban cifrázni. Jó esetben a szülő körültekintő, megpróbálja akár személyes tapasztalata alapján, vagy más elbeszélése alapján eldönteni, miben lenne jó a gyermeke. Rossz esetben (ami lehet, hogy néha jobb) nem szól bele gyermeke döntésébe, vagy esetleg egy odafigyelő testnevelő tanár döntésére kezd el a lurkó sportolni. Alapvetően mindkét út járható, csak tudni kell a rajtuk lévő kátyúkat kerülgetni. Nem szeretnék, és nem is tudok világra szóló okosságokat írni, csupán pár gondolat a kezdetekről.


Nincs általános szabály, hogy hány éves korban kezdjen a gyerek sportolni. Viszont az, hogy mely készségek (gyorsaság, koordináció, erő, állóképesség stb.) az ember fejlődésnek mely szakaszaiban a leghatékonyabbak, adott. Ezt minden sporttal, testneveléssel foglalkozó szakembernek tudnia kellene, és erről kötelessége lenne a szülőket tájékoztatnia. Sajnos sok esetben (főként a szülő hatására) korábban kezd el a gyermek egy konkrét sportra szakosódni, mint hogy a fent említett készségek fejlesztése megtörtént volna. Mi hát a megoldás? Első és alapvető lépés, hogy hagyjuk a gyereket dönteni. Ez azért is lehet hasznos, mert később egy esetleges hullámvölgynél érvelhetünk azzal, hogy ez az Ő döntése volt, és ha már döntött, akkor ne adja fel az első nehézségnél. Második dolog, amit fontosnak tartok, hogy 6-12 éves korban nyugodtan csinálhat a gyermek ( már amennyiben a körülmények engedik ) 2-3 sportot is szimultán. Mindenképp legyen viszont ebből legalább egy csapatsport, vagy ha már egyéni sportra is esett a választás, ebben a korban mindenképp csoportos foglalkozások legyenek döntő többségben. Ez mindenképp jó hatással lehet az egészséges énkép kialakulásában, és megtanulja helyesen kezelni a különböző társasági helyzeteket. A kezdeti fázisban a fő szempont a játékosság legyen. Kimeríthetetlen a lehetőségek tárháza, mely játékos, szórakoztató módon tudja a gyerekek mozgással összefüggő készségeit fejleszteni. Higgyék el, ha komolyan beleszeret valamely sportágba, lesz ideje a későbbiekben "profi" edzésmunkát végezni. Ha viszont alapoknál ezt játékos formában sajátítja el, később sokkal szívesebben fogja a komoly "munkát" elvégezni.



És még egy nagyon fontos dolog. Tételezzük fel, hogy sikerült választani, évek óta rendszeresen látogatja az edzéseket, akár már versenyen is részt vesznek, egy dologról ne feledkezzenek meg. Regeneráció. Bár a fiatal szervezetnek megvan az a képessége, hogy sokkal könnyebben tud újra teljesíteni, már ebben a korban tudatosan kell olyan szokásokat motorikussá tenni, melyeknek a későbbiekben jelentős szerepe lesz (regeneráció, táplálkozás, bemelegítés, levezetés stb.)
Egy igazán nehéz, és véleményem szerint nagyon szép dolog fiatalokkal foglalkozni. Sőt egész biztos az is, hogy aki sportolni kezd, annak töredéke lesz világ vagy olimpiai bajnok. Pozitív példával kell viszont szolgálnunk, mert több, egészséges generációért vagyunk felelősek.

2014. február 16., vasárnap

Szülő vagyok, sportszülő..

Érdekes téma a sportoló gyermek szülői aspektusból való vizsgálata. Természetes része az életnek, hogy a szülő a gyermekét egészségesnek szeretné látni, ezért jobb esetben példaképként próbál közös, mozgásban gazdag programokat szervezni, vagy időt, pénzt és energiát nem kímélve az iskolai tornaórákat megspékelve, külön edzésekre járatja csemetéjét.
Ilyenkor az első igazi próbatétel, hogy milyen sportot is válasszunk. A választás általában spontán módon történik. Körülnéz a szülő, hogy szűk környezetében milyen lehetőségek állnak rendelkezésére, esetleg más szülő elmondása alapján választ. Nem szeretném azt sugalni, hogy ez nem helyes, de sajnos, csupán elenyésző esetben a választás a gyermeké. Ennek hatására az, hogy a gyermek megmarad e az adott sportnál, nagyrészben majd az edző személyén, vagy a közösségen fog múlni. Persze ez majd csak egy idő után fog elválni, viszont a szülő ebben az esetben nehezen fogja tudni kezelni az esetleges hullámvölgyeket, amikor a csemetéje a "de hiszen ezt miattad csinálom"-ot vágja a fejéhez.
Menjünk tovább. Sikeresen sportágat választottunk, a gyermek örömmel látogatja az edzéseket, és a fejlődés természetes velejárója, hogy az edzésmunkát szeretnék eredmények tükrében vizsgálni. És itt már átlépünk egy másik dimenzióba. Elszörnyedve látom, amikor 9-13 éves gyerekek sportversenyein, ahelyett, hogy a szülők a játék örömét és a teher nélküli versenyzés élvezetét nyújtanák a lurkóknak, a saját megvalósulatlan álmaikat üldözve, képesek állati módon viselkedve, akár egymásnak esni. Egy dolgot kéne ilyenkor tudatosítani. MINTÁK vagyunk. Ilyenkor is.
Gyönyörű pillanat volt az életemben, amikor egy általunk rendezett tenisztornán (10-12 évesek részére) megjelent egy apuka a 9 éves kisfiával. A kis srác kb akkora volt, mint a teniszütője. Kiváncsi voltam, miért kell egy ilyen pici fiút kitenni egy ilyen megmérettetésnek, ezért rögtön az első meccsét megnéztem. És csak álltam és bámultam. Az első labdamenettől kezdve az apuka minden egyes labdamenet után csak ennyit mondott "ügyes vagy kisfiam, mosolyogj!" Minden "fifteen" után, minden játék után, minden szett után, és minden meccs után. Mindig. És ez a csöppnyi góliát az összes mérkőzésén, széles mosollyal az arcán, futott minden labda után. Semmi esélye nem volt nagyok között, mindenkitől nullára kikapott, számomra viszont egyértelműen Ő volt a győztes. A sport és az élet igazi győztese.
A szülő legnagyobb hibája az lehet, ha a sportolás által a gyermekét, nem a mozgás örömére, a játék élvezetére, hanem a versengésre próbálja szoktatni. Az majd jön magától. Nem mindegy viszont, hogy ezt elvárásokkal tele, nyomás alatt, vagy élvezettel éljük meg. Sok sok impulzus éri a szülőket. Sajnos olyan világot élünk, amikor azt gondoljuk, hogy csak az eredmény számít. Hát nem. És főleg a gyerekeknél nem. Hagyjunk nekik időt a fejlődéshez. Bízzunk az edzőben, aki ebben parnter akar lenni. Ne akarjunk 15 éves világsztárokat. A 15 éves az még bőven gyerek. Amit viszont tehetünk, az a támogatás, biztatás, ösztönzés. Ez viszont őszinte és mélyreható önismeret nélkül elképzelhetetlen.

2014. február 11., kedd

Miert is Dream Team??

Ha kosárlabda, akkor USA Dream Team. Miért? Ezek a gondolatok a nyári olimpiai játékok USA-Franciaország kosár meccs alatt születtek. Aktív kosaras időmben sokszor ámulva figyeltük társaimmal a nehezen megszerzett NBA videó felvételeket, és mindig nyugtáztuk, hogy a genetikai adottság az, ami a afro-amerikai játékosokat különlegessé teszi. Azóta már tudom, hogy nem. A Franciák elleni mérkőzésen is előfordult, hogy a pályán lévő francia ötös minden tagja sötét bőrű volt, és a különbség talán még a laikusok számára is érzékelhető volt. Pedig voltak francia játékosok, akik évekig az NBA parkettáit koptatták, mégsem voltak egyenrangú partnerek a játékban. Az tény, hogy az európai és az amerikai kosaras iskola teljesen más. Hol van hát a titok? Az összes kosaras gyors, mint egy sprinter, koordinációja, mint egy akrobatáé, ereje akár egy tornásznak. Szerény véleményem szerint, azok a fizikai adottságok, melyeket megfigyelhetünk szinte minden amerikai sportolónál, egy komoly, szisztematikus munka eredménye, amelyet már fiatal korban kezdenek alapozni. Ez olyan szilárd, és sokoldalú alap, hogy egy bizonyos sportágban klasszis sportoló, probléma nélkül megállja a helyét egy másik sportban. Ez a fajta nagyon alapos, általános fizikai felkészítés, komoly szakmai háttérrel készül már az iskolákban is. Sok amerikai filmben láthattuk, hogy az iskolai sportversenyeknek milyen komoly presztízse van. És itt lép be egy másik tényező, a csapatszellem. Talán egy laikus (kosárlabda) sportkedvelő számára fel sem tűnik, hogy az igazi csillagok egy-egy zseniális megmozdulását, hány csapattárs segíti. Szóval szerintem ez a két dolog az, ami alapjaiban azzá teszi az amerikai csapatot ami. Ja, és még az, hogy Ők mindig „játszák” ezt a játékot...

2014. február 9., vasárnap

Szurkoló...

Igazán sokszor kerül szóba beszélgetéseink alkalmával a szurkolói státusz. Véleményem a szurkolóról elég sarkalatos, mivel a sport aktív térfelén mozgolódom. Azt gondolom a szurkoló szurkoljon. Ha nyer a csapata (sportolója) örüljön, ha esetleg kudarc van búslakodjon. Semmiképp ne elemezzen se sikert, se kudarcot szakmai alapon. Arra ott van a játékos, az edző, vagy az erre hivatott team. Sokan gondolják azt (sajnos elég gyakran a szülők is, de ez majd egy másik téma), hogy azért mert hónapok, vagy évek óta jelen vannak a tv előtt a sportközvetítéseknél, esetleg ki is látogatnak a mérkőzésekre, elolvassák a sportújságokat, pontosan tudják mi az oka a sikernek, vagy a kudarcnak. Hát nem. Nem akarok erről senkit radikálisan meggyőzni, de attól ez még így van. Láttunk már példát arra, hogy az a szurkolótábor, aki a sikereknél kitartott csapata, játékosa mellett, rossz szereplés esetén egy emberként vette a bátorságot a kritika megfogalmazására. Sőt láttam már olyat, hogy akit tegnap még istenített, ma jó hogy le nem köpi. Félreértés ne essen, teljesen rendben van, hogy a sport nem csak a sportpályán vált ki emóciókat, de attól még fogalmunk sincs arról, hogy kedvencünk a nagy napon esetleg nem várt fájdalmakkal ébredt, hogy esetleg a bemelegítés alatt (amit mi ugye nem látunk) egy fránya sérülést szedett össze... Nem, mi csak azt látjuk, hogy az elképzelésünk, az álmunk, az adott napon nem teljesül. Sokszor azt sem látjuk, hogy istenített csapatunk, vagy játékosunk eddig a napig milyen hosszú utat tett meg, és az általa elszenvedett kudarc után, kritikánkkal még egy terhet rakunk rá a sikertelenségének feldolgozásában. Természetesen gyakran felhangzik a "szép volt fiúk", de jó lenne, ha ez minden alkalommal így lenne...

Miért pont erről írok? Láttam valamit. Valami nagyon meghatót. Egy nagyon komoly sportteljesítményt. A szurkolóktól. Konkrétan a Boston Celtics szurkolóitól. Személyesen volt módom megtapasztalni, miért tud eredményesen működni a sport Amerikában (erről majd szeretnék később írni). Viszont, ami igazán felemelő, látni a fogadtatást, amikor a csapat volt játékosai ellenfélként látogatnak vissza korábbi sikereik színhelyére. Ezt így is lehet...... mert a sport elsősorban erről kell hogy szóljon...

https://www.youtube.com/watch?v=md6VQJKBYng

A kezdet..

Blogom írása mellett azért döntöttem, mert igazán sok sportos témában van véleményem, melyeket barátaimmal, ismerőseimmel sokszor vesézünk ki, de ebben a formában talán eljut egy picit szélesebb közönséghez is. Írásaim témája mindenképpen sporthoz közeli lesz, és szigorúan szubjektív. Szóba kerül a sport, a sportoló, az edző, a szülő, és a szurkoló is. Ezt részben saját megélt élmények alapján, tapasztalásból, de akár első kézből hozzám jutott információk hatására teszem.... Remélem, lesz pár érdekes, pár vitaindító, de talán tanulságos írásom is.. Jó szórakozást...