A pályán vagy az életben? Valójában mindegy..

"Az emberek, akik nem ismernek, bár Ők azt hiszik ismernek, sokszor mondják, ott van az a rossz srác.. -És nem vagy rossz srác? (kérdezi a riporter) -.. nem, nem vagyok rossz srác, de ha akarod az vagyok, ez nem probléma számomra.." 
Ez egy idézet egy interjúból, melyet Zlatan Ibrahimovic adott a CNN riporterének. Ez az írás nem is fog másról szólni. Kiragadok pár részletet Ibra nyilatkozataiból. Megpróbálom őket egy picit értelmezni. Egy kicsit általánosítani. Áthelyezni a mindennapokba. Talán lehet belőlük tanulni. Miért pont Zlatan? Mert belőle csak egy van. Arrogáns, szenzációs, provokátor, világklasszis, flegma, határozott, öntelt, zseni. Ő sem makulátlan. De ki az?

".. természetes, hogy a kamera legtöbbször engem vesz, 196cm magas vagyok 90kg, persze hogy kitűnök.."

Lehet, hogy nem ez az elsődleges ok, viszont a média kifejezetten szeret oda fókuszálni, ahol valószínűleg történik valami. Ibra erre ideális. Ha nem épp egy zseniális megmozdulása, vagy gólja a téma, akkor egy provokáló gesztusán vagy beszólásán lehet csámcsogni. Az életben sincs ez másként. Vannak akik élik az életüket, és vannak akik vegetálnak. A lényeg, hogy mindig kell valaki, vagy valami, ami a témát szolgáltassa. Ez a sikertelen, és komplexusokkal küzdők legjobb szórakozása, addig sem kell saját nyomorúságukkal foglalkozni.

".. igen önző vagyok, önzőnek kell lennem, hogy helyzetbe kerüljek, önzőnek kell lennem, hogy két vagy több védőt magamra húzzak, ami által más szabadon marad, a céltudatos önzőség igenis fontos a fociban. Ha nem lennék önző, átlagos játékos lennék, és én nem akarok átlagos lenni... "

Senki sem akar átlagos lenni. Mégis rengetegen maradnak azok. Lehet morfondírozni, hogy a rendszer, a közösség, vagy épp a saját gyengeségük az oka. Sajnos az "úú mit fognak szólni" sokszor hatalmas visszatartó erő. Könnyebb a középszerűséget választani, nincs rizikó, és lehet felelősség nélkül okoskodni. Persze így elmarad a sikerélmény. A siker, ami csak kemény munka árán érkezik, és az odavezető úton sokszor kell önzőnek lenni. Viszont ez csak akkor tud működni, ha tisztában vagyunk a saját adottságainkkal. Úgy a jó, mint a rossz oldalon. Csak így tudunk a gyengeségeinken dolgozni, és így lehet az erősségeinket előtérbe helyezni. Persze ebben a régióban, ha valaki tisztában van az erősségeivel, az egyből öntelt, beképzelt. Nem is csodálkozom ezen. Bezzeg a sikerhez mindig a legnagyobb szkeptikusok dörgölődznek oda.  
 

".. senki nem adott nekem semmit ezüst tálcán, a tehetség egy dolog, de mindenért keményen meg kellett dolgoznom. Nézz körül milyen nevek közt értem el mindezt. Mindig, minden körülmény között meg kellett, és meg akartam mutatni ki vagyok. Félni?? Dehogy féltem. Ha félsz soha nem leszel top játékos. Ha félsz maradj a kertben, és rugdosd ott a labdát.."

Nincs sok lehetőség az életben, amikor megmutathatod mi van benned. Minden alkalmat meg kell ragadni, hogy bizonyíts. Elsősorban magadnak. Te vagy ugyanis az egyetlen, aki tudod, mi az, amit ezért a pillanatért megtettél. Ha nem tettél semmit, nem is lesz semmi. Ha viszont keményen dolgoztál, előbb-utóbb eljön a Te pillanatod. A Te sikered.

"... számtalan edzővel dolgoztam, a legnagyobbakkal. Mourinho terminátort csinált belőlem, folyamatosan magas szinten tartotta a motivációmat. Capello megtanított a győzelemre fókuszálni, rávezetett, hogy felfedezzem magamban a győztes ösztönt. Angelotti öreg iskola, az egyetlen edző, aki minden volt számomra. Egyszerre volt az edzőm, a barátom, az apám."

Az élet  legnehezebb dolga, megtalálni a megfelelő embereket a környezetünkben, akiktől tanulhatunk, megtanulni hasznosítani a saját fejlődésünkhöz az általuk adottakat, hogy ne csak egyszerűen megcsináljuk, amit mondanak, lemásoljuk, amit csinálnak. Nem az lesz a segítőnk, aki megmondja ezt tedd, vagy azt ne tedd. Az igazi támasz csupán megmutatja az irányt, rávezet a helyes döntés meghozatalára, mert tudja, hogy mindannyian mások vagyunk.

Sekélyes, felszínes élet hatalmasodik el mindennapjainkon. Számtalan irigy és rosszakaró vesz körül. Energiavámpírok. Persze nem is lenne jó, ha mindenki egyformán gondolkodna, azonos értékrendet képviselne. A baj az, hogy olykor több energiát kell áldoznunk azon akadályok leküzdésére, melyet mások ilyen-olyan okból szórnak lábunk elé, mint a saját álmaink megvalósítására. Pedig az emberiséget mindig a megvalósult álmok, az elért célok vitték előre. Úgy a sportpályán, mint az életben.

Egy "aranyos" történet.

Közhelyként kezeljük ugyan, de talán mégis lesz abban valami, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyveket. Ez a történet ott kezdődött, hogy a lányom elkezdett floorballozni. Nem is lenne ebben semmi különös, és mint gondoskodó apuka, becsülettel hordtam Őt edzésre, és az edzés végeztével haza. Mivel már főként sporttal foglalkozom, alkalmanként korábban mentem érte, hogy megnézzem, miről is szól ez az egész.

A lányomnak és a pár kezdő lánynak, nem voltak külön edzései (az iskolaikat kivéve), az elején a női edzéseken foglalkoztak velük. Ami rögtön szimpatikus volt, hogy a már évek óta játszó csapat, szinte azonnal sajátjaiként kezelte a "kicsiket" (főleg két szöszi). Láttam jó közegbe került a lányom, és akkor itt (akkor még így gondoltam) számomra véget is ér a történet.
Hát nem ért.

Történt ugyanis, hogy az aktuális edzőjük (akit régről ismerek) egészségügyi okoknál fogva, nem tudta tovább vállalni a csapat irányítását, és megkért, hogy amíg nem lesz új edző, megcsinálnám e a nyári felkészítést a lányokkal. Mivel épp külföldre készültem egy hosszabb időre, és az elutazásomig volt pár hét, gondoltam egy két hetes "intenzív" alapozás belefér. Elkészítettem az edzéstervet, melyet a lányok is megnézhettek előre. Első találkozásunk alkalmával sok ijedt tekintet meredt rám, mivel már látták (papíron) a rájuk váró két heti munkát. Elkezdtük hát az alapozást, mely izzadtsággal, izomlázzal és kínlódással indult. Nem, ezek a lányok nem voltak azon a szinten, melyen egy sportolónak szerintem lennie kell. Én addig más környezetben dolgoztam, és ezért volt számomra furcsa az egész. Mint kiderült, szinte kivétel nélkül, iskola vagy munka mellett űzik ezt a sportot, saját és családjuk idejét, energiáját és nem utolsó sorban pénzét is erre áldozva. Viszont már abban a két hétben feltűnt valami, aminek akkor nem volt számomra extra jelentősége (mivel, csak két hétig leszek, gondoltam akkor). Ez pedig a hatalmas szívük, és alázatuk volt az elvégzendő munka iránt. Talán már ott, akkor beindult valami a csapat és köztem. Nem volt az semmi kézzel fogható, csak úgy volt. Eltelt a két hét, ki-ki ment a saját útján tovább.

Az év végén, karácsonyhoz közeledve, kaptam egy telefon hívást a régi edzőjüktől, hogy szeretne pár szót váltani velem. Leültünk hát egy helyi pizzériában. A klub elnöke, a csapatkapitány, az edző barátom és én. Felvázolták a helyzetüket, és megkértek, nem volna e kedvem ismét a csapattal dolgozni. A barátom egészségügyi állapotánál fogva, én meg azon okból, hogy azt sem tudtam, hogy eszik vagy iszák a floorball-t, egyedül nem vállalhattuk el az edzői feladatokat. Megszületett hát a döntés, csináljuk közösen. Próbáljuk meg, gondoltam, nézeteink a sportról azonosak, és a klubelnök is megnyugtatott, hogy mivel a szezon közepén kezdünk, legyen ez az idő az összecsiszolódásra szánva.

Elkezdtük a közös munkát. Másodszor. Mivel Csehországban és Szlovákiában a floorball komoly szinten működik, és nem akadályoznak nyelvi korlátok, rengeteg információt szereztem ilyen-olyan forrásokból, és ezeket az edzőtársam eddigi tapasztalataival ötvözve próbáltuk a csapat hasznára váltani. Heti kétszer másfél óra edzés állt rendelkezésünkre, melyeken, erőnléti, technikai és taktikai feladatokat is oldanunk kellett. (aki egy kicsit belelát a sportba, tudja, hogy ez mit jelent) Számtalan kemény edzés, csoportos és egyéni beszélgetés, pár kisebb konfliktus és ezeket kiegészítő háttérmunka. Ezek voltak közös munkánk fő jellemzői. Ami az első pillanattól ott volt ebben az inteligens társaságban, az a hatalmas szív és alázat volt. Többen csak az edzés kedvéért utaztak majd kétszáz kilométert. Akkor még senki nem tudta biztosan, de a levegőben már ott volt, ami nyáron is. Edzésről edzésre, mérkőzésről mérkőzésre, érezhető volt a közös munka eredménye. Az utolsó helyről bejutottunk negyedikként a rájátszásba. A legszebb pillanatok azok voltak számomra, amikor érezhettem a csapat bizalmát. Bennem, bennünk és az elvégzett munkában. Ebben mindben már hittek. Éreztem, hogy már csak egy lépésre vagyunk a sikertől. Ez pedig akkor jön, ha önmagukban is hinni tudnak. Elhiszik azt, hogy képesek rá. Elhiszik, hogy amit mások csodának hívnak, az nem csoda. Csupán a munka, az alázat és a hit megérdemelt eredménye. És ez is megérkezett. A döntőbejutással. Aztán a döntő első, idegenbeli győzelmével. És végül a bajnoki arany magasba emelésével a hazai közönség előtt. Egy rövid, de annál tartalmasabb együttlét eredményeként.

Ti már tudjátok...  Juci, Pálma, Dóri, Anna, Sziszó, Beus, Edus, Vivi, Ágica, Nicole, Ancsika, JVivi, Klára, Gujti, Réka, Rita, Fanni, Evelyn, Vici köszönöm Nektek.

...talán a történet itt nem ér véget ....