Sportolni 30 felett, avagy öregember nem vénember...

A sportoló sportol. Edz, versenyez, pihen. Aztán megint. Újra és újra. Éveken át. Végigkísérjük a pályafutásukat, aztán jönnek újak, és a kerék forog tovább.

Számtalan sportoló visszavonulását komoly sajtóvisszhang közepette élhetjük meg. Bulvárhasogató szenzációs afférok, doppingügy, családi botrány, akár a legdurvább fajtából, vagy a hosszan tartó eredménytelenség az aktív pályafutás befejezésének okai. Persze akadnak páran, akik karrierjük csúcsán fejezik be profi sportolói pályafutásukat.

Viszont elég keveset foglalkozunk azokkal, nyilván az érdemeik, vagy szenzációs megmozdulásaikon kívül, akik a harmadik x-et taposva, magas színvonalon teljesítenek versenyről versenyre, és minden nap felveszik a versenyt a babérjaikra törő ifjú titánokkal szemben.

Ezzel már szinte úgy vagyunk, mint az egészségünkkel. Természetes dologként kezeljük. Csak akkor érezzük hiányát,
ha valami nincs rendben, mint a "hőseink" esetében, akik alkalomadtán idő előtt búcsúznak egy tornán, vagy nem a tőlük elvártak alapján teljesítenek egy-egy versenyen.

Érdekes lehet mélyebbre ásni ebben a témában, és megtalálni, legalábbis megpróbálni felfedni ennek titkát. Mitől lehet akár negyvenhez közel még mindig extrém szinten teljesíteni. Mitől zseniális a már szenior korban, vagy annak közelében járó (mert a sport szempontjából 35+ kategória szeniornak számít) Roger Federer, David Beckham, Tim Duncan, hogy csak ismert nevet említsek a számtalan NBA, NHL, vagy akár foci sztár mellett. Persze ne csak külföldi példákat hozzak, megemlíthetem Király Gábor, Gera Zoltán, Kammerer Zoltán, vagy Nagy László nevét is. Lehet jó testalkatról, genetikáról, fiziológiailag szerencsés típusokról beszélni.

Véleményem szerint a kutya máshol van elásva.

Visszanézve a közelmúltba, mondjuk akár 15-20 évvel, megfigyelhető volt, hogy az aktív pályafutásukat a sportolók körülbelül 25-30 éves korukig vállalták. Nem volt ritka azonban az sem, hogy huszonegy-két évesen pár komolyabb eredmény után felhagytak a profi sporttal. Érdekes az is, hogy a világraszóló eredmények sokkal fiatalabb korban érkeztek (Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás, Martina Hingis, Seles Monika, Boris Becker stb.) Egy érdekes adat a közelmúltból. Az idei amerikai nyílt teniszbajnokság (US OPEN) elődöntőinek nyolc női résztvevőjének átlag életkora 28,87 év, míg a férfiaknál ez 30,125 év. Mindennek némileg ellentmond az a tény, hogy a 20 évvel ezelőtti sporteseményeket nézve egyértelművé válik, hogy a sport mára sokkal gyorsabb, sokkal dinamikusabb, sokkal erő orientáltabb lett. Egész biztos vagyok abban is, hogy ha végeznénk egy összehasonlítást a karrierjüket akkor és most befejező sportolók közt, a sérüléssel bajlódókkal jelentősebb számban találkoznánk a múltban.

Mi változott tehát?

Alapvetően semmi, mégis rengeteg minden. A teljesítményeket, sokkal rövidebb időközönként kell magas szintre hozni, és a sport olykor már nem a versenyről szól, hanem a közönség kiszolgálásáról, szórakoztatásáról.(Erről lehetne egy külön írást írni.. talán majd egyszer).
Ebből a szempontból nézve a legkézenfekvőbb amerikai kosárlabda vagy jégkorong bajnokságokat hoznám fel példának, ahol nem ritka a heti 4-5 mérkőzés, akár 8 időzónát utazva. Persze az európai top focicsapatoknál sem ritka a heti három tétmérkőzés egymástól pár száz kilométerre fekvő helyszíneken. Ilyen feszített tempóban az edzéseken nyilván az állóképesség fenntartása, valamint a technikai, illetve taktikai elemek gyakorlása kap elsődleges szerepet. Hogy lehet így mégis 6-8 hónapos szezont lehúzni?

Mint bármi más a sport is nagyon komoly fejlődésen ment keresztül az elmúlt időben. A sportban dolgozó szakemberek, a tudomány nyújtotta technikai fejlesztések mellett, nyitottak lettek más jellegű mozgásformák hasznosítására, még ha az első látásra köszönő viszonyban sincs az adott sportággal. Első hallásra furcsának tűnhet, hogy egy két méteres kosaras jóga vagy pilates órákra jár. Pedig így van. A múltban elfogadott mennyiségi edzés inkább a minőség irányába fordult. Sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak az általános felkészülésben megszerzett alapok. Szakemberek bevonásával van megtervezve a táplálkozás, és a regeneráció szinte olyan fontossággal, ha nem nagyobbal bír, mint maga az edzés.  

Szűk környezetemben körülnézve, a fiatalabb generációhoz tartozó edzők már pontosan tisztában vannak azzal, hogy a gyerekeknél minél korábban el kell elkezdeni a bemelegítés, a nyújtás, a regeneráció, fogalmainak gyakorlati elmélyítését, valamint az alapvető mozgásformák helyes technikájának elsajátítását. Ezzel megelőzhetőek lesznek a sérülések, valamint ez stabil alapokat nyújthat egy hosszabb sportolói karrierhez is.

Nagyon jó lenne, ha ezeket a gondolatokat minden sportoló gyermek szülője is magáévá tenné, és szükség esetén nem lenne rest a normál edzéseken kívül specialisták, akár fizioterapeuta, vagy erőnléti edzők segítségét is kérni. Ez az adott pillanatban akár feleslegesnek is tűnhet, viszont azok a 30-on túli, most is aktív sportolók ezt időben felismerték, és talán ezért is tudnak sérülésmentesen ( vagy minimális, rövid gyógyulással járó sérülésekkel) folyamatosan teljesíteni.


(képek: MTI, daylimail.co.uk, origo.hu)

Büntessünk, tiltsunk, statuáljunk vagy inkább mutassunk példát???

A napokban egy érdekes már-már bulvárszintű sporthírt olvastam. Történt ugyanis, hogy a montreáli ATP tenisztornán két labdamenet közt az ausztrál Kyrgios mondott valamit a svájci Stan Wawrinkának. Szerencsétlenségére ezt egy közeli mikrofon rögzítette, és hát ahogy az ilyenkor lenni szokott a sajtó keselyű módjára csapott le a szenzációra. Az ominózus mondat ugyanis arra irányult, hogy az épp zavaros magánéletét egyengető Wawrinka új (régi ;) ) barátnőjét Kyrgios egyik barátja is "megszeretgette". Ennél nyilván nyersebb érthetőbb verzióban.
Elindult egy érdekes "véleménynyilvánítós" játék a modern kommunikációs csatornáknak köszönhetően. Olvasni lehet sok mindent az esettel kapcsolatban.

http://hosszabbitas.hu/tenisz/salakblog/aki-tulment-a-falon-a-tahosag-falan

http://www.foxsports.com.au/tennis/nick-kyrgios-delivers-brutal-sledge-to-stan-wawrinka-claiming-thanasi-kokkinakis-slept-with-his-girlfriend/story-e6frf4mu-1227481880632

http://hosszabbitas.hu/tenisz/salakblog/hogyan-buntetheto-a-taplosag

Szétboncolnám a dolgot én is egy kicsit.

Azzal kezdeném (ha esetleg valaki elolvasta akár a fenti, akár más írásokat), hogy rettentő érdekes mennyire különböző a külföldi és a magyar sajtóreakció (bár ezt megszokhattuk). Ugyanis van az úgynevezett tényszerű, vagy ha jobban tetszik csupasz tényeket közlő tudósítás. Ennek köszönhetően egy megtörtént eset, jelen esetben a fentebb említett, a világ tudomására jut. Aztán van az alkotó lelki világát, a leírt témára való emocionálisan történő reagálásos hírközlés. Az utóbbi számomra inkább blogolás, mint sem újságírás, de a határok nyilván kezdenek a két stílus között vékonyodni.
A tényszerű közlés esetében a hírhez az is hozzátartozik, hogy ilyenkor van egy arra hivatott szervezet (jelen esetben az ATP) megfelelő testülete,  amely a szervezet által megalkotott szabályok alapján ítéletet hoz, illetve büntetést mér ki a vétkesre. Ez jelen esetben is megtörtént. Így van ez rendjén. Természetesen azon lehet vitatkozni, hogy megfelelő e a döntéshozó testület, illetve, hogy a szabályok milyensége, vagy épp a büntetés mértéke megfelel e saját értékrendünknek. Lehet rajta vitatkozni, de felesleges. Meg ez abból a szempontból, amiről írni szeretnék mellékes is.

Viszont van a dolognak egy másik aspektusa is, ami már nem csupán tényszerű közlés, hanem véleményalkotás az esetről, illetve olykor ezen túl ítélkezés is. Talán ezért írom le a véleményemet, mivel úgy érzem a két belinkelt magyar véleményalkotót talán a hév ragadta el, de lehet, hogy alapvetően csak másként kezeljük az életben problémákat.

Tényként kezelve, ami történt, teljes mértékben kiállok amellett, hogy az ilyen dolgok nem valók a sportpályára. Viszont egy dolgot fontosnak tartok kiemelni. Ki az közülünk, aki még nem követett el hibát?? Ki az, aki még nem tett meggondolatlan kijelentést 20 évesen?? Vagy akár a múlt héten?? Nincs ilyen!!! Ki az, aki azt gondolja, hogy ez a srác nem bánta meg már ezerszer a szavakat, melyek kifutottak a száján? Pont ezért gondolom, hogy nem szerencsés az ujjal mutogatás, a példát statuálni akarás, vagy a kívülről való okoskodás. (ugyanis nem tudjuk, hogy esetleg mi zajlott le kettejük közt az öltözőben például.) 

Azt hiszem, amire igazán szükség van az ilyen esetben, az pár jó tanács, az értékrend, a normák tisztázása, pont annak érdekében, hogy ez többször ne ismétlődjön.

Persze nem lehet kifogás a vétkes fiatal kora, ezzel párhuzamosan jelen levő vehemenciája, vagy épp a bohém külsője. Vagy egy kicsit mégis?

Könnyű minősíteni, könnyű ítélkezni, könnyű eltiltásokkal dobálózni, de alapvetően körül is kéne nézni, hogy ki a felelős mindezért. Az életben ugyanúgy mint a sportszakmában, kevés olyan minta van, melyet a fiatalok hitelesen követhetnek. Nehéz szülőnek lenni, sportszülőnek duplán. Az anyagi feltételek megteremtése, az állandósuló eredménykényszer nyomása alatt nem marad idő, arra hogy tisztázva legyenek a társadalomban helyén lévő viselkedési normák. De ha versenyhelyzetben elvárjuk a gyerektől, hogy felnőtt módjára viselkedjen, küzdjön, eddzen keményen, adott szituációban (a pályán vagy azon kívül) döntsön gyorsan és jól (bár erre sok felnőtt sem képes), akkor miért akarjuk megbüntetni, ha felnőttektől ellesettek a reakciói a konfliktushelyzetekben? Vagy lehetnek minták a "szakemberek", akik az edzőtáborok, vagy versenyek "szabad" estélyén az alkohol mámorában "mutatnak példát", aztán majd alkalomadtán kellő "felnőttes" (álszent) komolyságot mutatva, fejüket csóválják a mai fiatalság bulizási szokásain? Vagy netán a gyerek magától tanulja meg, hogy hogyan kell szidni a bírót, vagy az ellenfél mezében megjelenő drukkert? Szülő, edző, tanár, szurkoló, újságíró, mind példakép!!  De amíg önmagunk felé elnézőek vagyunk, ne akarjunk egy zavart generációt felelősségre vonni. Nincs hozzá jogunk. Jogunk csak egy dologhoz van, ami egyben a kötelességünk is, a segítség.

Még egyszer hangsúlyozom, teljes mértékben megengedhetetlennek tartom a történteket, viszont, mint gyerekekkel is dolgozó, mindenképp fontosnak tartom, hogy ne az ítélkezés részei legyünk, hanem a megoldásé. Mindannyian követünk el hibákat, és a mai fiatal generációnak sokkal nagyobb szüksége van a támogatásra, mint bármi másra.


(photo:nickkyrgios.com)

   

SZPK női csapat szezonértékelő, avagy az egyik szemem sír a másik nevet...

Egy újabb szezont zártam az SZPK női csapatának edzőjeként. Valójában ez volt az első teljes szezon melyben önállóan dolgoztam, hisz a tavalyi év számomra a szezon felénél kezdődött, és Viczena Gábor barátom személyében volt egy társam (aki értett is ehhez a sporthoz), és az a bajnoki év annál aranyosabbra sikeredett.

Szóval nekiláttunk a 2014/15 bajnoki évnek, a szokáso(m)knak megfelelően egy alapos felkészítéssel. Külön öröm volt számomra, hogy ezen a felkészülésen az egyesület más csapataiból is megjelentek páran, akik becsülettel végezték a közös munkát. A nyári felkészülésbe kiválóan beleillett a Lengyelországi kitérőnk.
A bajnokságnak csonkább csapattal vágtunk neki, hiszen négy játékossal kevesebben lettünk. Ketten Finnországban, egyikük Szlovákiában koptatja tovább a sportcsarnokok padlóit, valamint egy játékosunk külföldre költözött. Volt, aki már a szezon elején jelezte, hogy munkája kapcsán kevesebb időt tud szakítani a sportra, de mivel szeretem a kihívásokat nekivágtunk ilyen felállásban is. :)
A bajnokság lebonyolítása annyiban változott az előző évhez képest, hogy rájátszás nélküli mindenki mindenkivel oda-vissza kétszer rendszer alakította ki a végleges sorrendet.
A bajnokságban résztvevő csapatokat ismertük, ezek száma, illetve összetétele nem változott szinte abszolút, így tudtuk, hogy bár nem lesz könnyű, de talán lesz esélyünk megismételni a tavalyi eredményünket.
A szezon első fele nem alakult az elvárásaimnak megfelelően, hiszen december 31-én, igaz még a 16 mérkőzésünkből csupán hatot játszottunk le, de 2 győzelem, 1 döntetlen és 3 vereség volt a mérlegünk. Szabadkozhatnék bár azzal, hogy a győzelmeink (19:3, 9:4) fölényesek voltak és a vereségeink (7:11, 5:6, 7:8) egy hajszálon múltak, de aki ismer az tudja, hogy rohadtul nem érdekel, csak az mi világít a mérkőzés lefújásának pillanatában az eredményjelzőn.
A többi csapat mérkőzéseinek eredményét nézve kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy egy kiegyenlített bajnokságot zárunk tavasszal. Volt előttünk még tíz mérkőzés és tudtam, hogy ezt a legkisebb teljesítményingadozással kell megoldanunk.
A következő hat mérkőzésünk az őszi szezonkezdésnél jobban sikerült (3 győzelem, 2 döntetlen, 1 vereség), és nem titkoltan dobogós helyezésre pályáztunk négy fordulóval a bajnokság vége előtt. Bár a játék képe még sokszor hagyott kívánnivalót maga után, bizakodó voltam, és ezt próbáltam a lányokra is ráragasztani. Persze az őszi részhez hasonlóan a többi csapat is erősen próbálta tartani a lépést egymással, és egy nagyon szoros véghajrának néztünk elébe.
Aztán jött az amit a legszörnyűbb rémálmaimban sem mertem volna álmodni. Persze ezekben az álmokban legalább lett volna lehetőségem kihasználva gyorsaságomat elmenekülni, vagy legalább megküzdhettem volna azokkal a démonokkal, amik a valóságban maguk alá gyűrtek, és nem tudtam mást tenni csak tehetetlenül elviselni ezt. De hogy konkrét legyek, az utolsó négy meccsünkön kétszer döntetleneztünk, kétszer pedig kikaptunk (7:7, 7:7, 3:5, 4:11). Persze ez a sportban benne van.
De az én sportomban rohadtul nincs!!!! 
Mert kifogásokat keresve elmondhatnám, hogy kevesebben voltunk, hogy az ellenfeleink jobbak voltak, hogy a bírók ellenünk ítéltek, vagy hogy a lányoknak rossz napja volt. Sajnos ennek még a fele sem igaz. Az igazságot csupán egy elhíresült kiszivárogtatott politikai közléssel tudnám jellemezni. Ennek vulgaritása miatt viszont ezt most mellőzném. A lényeg hogy saját magunknak köszönhetően a bajnoki szezont a negyedik helyen zártuk. Az objektív okokat ennek az írásnak a folytatásaként azok, akikre ez tartozik továbbolvashatják, és remélem belső vita vagy elemzés tárgyát fogja képezni.

A tényeknél maradva azért nem engedhetek el pár adatot.
16 mérkőzésen sikerült 121 gólt ütnünk (tavaly 14 mérkőzésen 65 gól), ami a szezon legtöbb
ütött gólja lett, és a csapat történetének (7,56 mérkőzésátlag) legjobb mérkőzésen ütött gólátlaga. Az egyéni statisztikában magasan az első Vértesi Nicole lett 61 ponttal (36 gól - 25 gólpassz) (a második helyezettnek 46 pontja van), negyedik Huszár Ági 43 ponttal (27 - 16), és hatodik Gyugos Bea 37 ponttal (16 - 21), vagyis az egyéni pontozásban az első hatban az egyik támadó sorunk mindhárom tagja szerepel, így joggal mondhatjuk ezt a sort a liga legerősebb támadósorának.

A bajnokság kiegyenlítettségét (vagy a csapatok teljesítményének ingadozását) mi sem mutatja jobban, hogy a bajnokság negyven mérkőzésén fele rettentően szoros volt (10 döntetlen, valamint 10 mérkőzés végződött 1-2 gólos különbséggel).
Szóval a mutatóink a fent leírtak alapján jók voltak, viszont ez is kevés volt a dobogós helyezéshez.

DE....

A bajnoksággal párhuzamosan folynak küzdelmek a női Magyar kupában is, ahol a női mezőny gárdája szintén megmérettette magát. Itt viszont sikerült kárpótolni azt ami a bajnokságban elúszott. Történt ugyanis, hogy ezen a hétvégén (igen egy nappal korábban, hogy Wawrinka Roland Garros győztes lett :) ) szombaton Mohácson kupadöntőt játszottunk. Ééééééééés nyertünk!!!! De hogyan?? 

Szombaton az a CSAPAT volt a pályán, aki miatt érdemes ezt az egészet csinálni (és csalódottságom a bajnokság miatt pont ennek köszönhető, mert tudom, hogy a Csapat erre képes). Küzdés, alázat, rutin, koncentráció, egység. Ez mind ott volt a pályán szombaton. És nem is kell más. Az, hogy az öltözőben kérteket mindenki magáévá tette, az csak hab volt a tortán. Talán még soha nem láttam a lányokat ilyen formában egymás nyakába ugrani minden egyes gól után. Talán még soha nem néztek így rám a góljaik belövése után a góllövők. Különleges szombat volt ez mindannyiunk számára.
Azért két szezon alatt egy bajnoki és egy kupa arany nem olyan rossz ugye??? ;)

KÖSZ CSAPAT!!!

Mózes Réka, Miklós Rita, 

Marton Fanni, Takács Anna, Juhász Vivi, Tóth Dóri, 

Váradi Vivi, Kiss Klára, 

Gujtman Reni, 

Buglák Martina, Buglák Kincső, Gyugos Bea, Huszár Ági, Vértesi Nicole 

Stan the Man, avagy Wawrinka nem csak Párizsban ragyog

A vasárnapi Párizsi nyílt teniszbajnokság férfi döntője után a győztes először hódította el Roland Garros kupáját. Ahogy az a hírekből már biztos mindenki számára kiderült, nem Novak Djokovic teheti be vitrinébe az egyetlen hiányzó Grand Slam kupát, hanem az esélytelenebbnek tartott Stan Wawrinka. A tenisz, vagy a sportot kicsit figyelmesebben figyelők számára ez a név nem cseng ismeretlenül, mégis sokak Federeren, Djokovicon, Nadalon esetleg Murray-n kívül nem tudnának aktív teniszező nevet mondani.

Egy dolog biztos, aki látta a két hetes torna utolsó mérkőzését, az hihetetlen élménnyel lett gazdagabb.

Nem titkolom, régóta nagyon szeretem Wawrinka játékát. 

Szerintem az egyik legjobb időzítéssel ütött egykezes fonák tulajdonosa, és a ritmusváltásai egyszerűen utánozhatatlanok. Természetesen az etalon Federer mellett mindig jobban kedveltem a kicsit támadóbban, színesebben játszó teniszezőket, akik nem csak jó lábmunkával a biztonságosabb "labdavisszaütögetésre" apellálnak, hanem akár nagyobb hibaszázalék vállalásával látványosabb teniszt játszanak. Még ha ebből fakadóan az nagy eredmények el-el maradoznak is. Marat Safin, Tommy Haas örök kedvenc marad, de Marin Cilic vagy Gil Simon mellett a feltörekvő generációnak számító Dimitrovot, Gulbist, vagy Dolgopolovot sem hagynám ki a felsorolásból.
Érdekes dolog ez, mert ezeknek a játékosoknak pontosan ugyanolyan a fizikai vagy a technikai képzettsége, mint a nagy négyesnek (Federer, Nadal, Djokovic, Murray) és hát azon kívül, hogy olykor bezavarnak, jelentős változást nem tudnak eszközölni a világranglistán.
Wawrinka viszont más. Úgy érzem már régebben megérdemelt volna hasonló sikereket, valahogy mégsem sikerült eddig. Miért? Nézzük meg.
Stan Wawrinka 2002-től vesz részt a ATP körversenyen. Ekkor 17 éves volt. 2003-ban még juniorként megnyerte a junior Roland Garrost. Megfigyelhető, hogy az átállás mind a női mind a férfi vonalon a junior versenyekről a felnőtt mezőnybe egyre nehezebb. Hacsak megnézzük a 10-15 évvel ezelőtti ranglista top100 játékosainak átlagéletkorát jelentős öregedést tapasztalhatunk. De visszatérve Wawrinkára, az első komolyabb siker 2006-ig váratott magára, amikor sikerült az Umagi tornát megnyernie (épp Djokovic ellen). 2006-ban már 29. volt a világranglistán, aminek köszönhetően jó pozícióból indulhatott a Grand Slam tornákon, valamint nagyobb ATP versenyeken. 2008-ban Federer oldalán olimpiai arany birtokosa lett párosban. Ez volt az első év, amikor top 10-es játékos lett, de sokáig nem sikerült ott maradnia és inkább a 20. hely környéke volt a meghatározó a következő években. A Grand Slam tornákon nem sikerült továbbverekednie magát a harmadik, negyedik körnél, és bár a tágabb elithez tartozott a neve a laikusok számára nem igazán lehetett ismerős. Figyelemmel kísérve néhány mérkőzését már akkor láttam, hogy van benne valami, csak még hiányzik a szükséges plusz. Az eredmények is ezt mutatták, de az áttörő sikerek várattak magukra.

2010-2011 voltak azok az évek, melyekben jöttek a komolyabb eredmények, sikerült újabb tornagyőzelmeket szerezni, valamint a Grand Slamaken kezdte öt szettes menetekre kényszeríteni a nagy négyes tagjait, játéka egyre érettebb, látványosabb lett, de a végjátékban illetve a mérkőzéseket meghatározó fordulópontokban rendre alulmaradt. Ezek az eredmények egyértelműen igazolták, hogy jó döntés volt együttműködni Peter Lundgrennel (korábban Safin, Federer edzője).
A közös munka 2012 első féléve után abba maradt, Wawrinka fél évig edző nélkül dolgozott.

2013-ban hozott döntése, hogy a továbbiakban Magnus Norman irányításával játszik tovább, bizonyult élete eddigi legjobb húzásának. 2013-as év utolsó Grand Slam tornáján, a US Openen már elődöntőt játszott, ahová Berdychet és Murray-t simán verve jutott és egy fantasztikus mérkőzésen öt szettben kapott ki Djokovic-tól.
Ezt a formáját sikerült átmentenie a következő évre, ahol az év első nagy tornáját az Australian Open-t Djokovic és Berdych skalpja után a döntőben (a sérült) Nadalt verve megnyerte. A 2014-es évben összejött még egy jelentős ATP 1000 torna Monte Carlo-ban, valamint Svájc színeiben a Davis Kupa salátás tálja is a gyűjteményébe került. Egyértelmű Magnus Norman hatása. A technikai finomítások mellett példaértékű mentális előrelépést eszközölt Wawrinkánál. Egy másik, a tenisz mélyebb bugyraiban nem kutatók számára talán láthatatlan változás Wawrinka mozgása. Egy általam nagyon nagyra tartott tenisz erőnléti specialista Pierre Paganini is ott van Wawrinka mellett. Ez az ember az, akiről szinte nagyítóval kell keresni cikkeket az interneten, és talán kevesek tudják, hogy Ő felelős hosszú ideje Roger Federer fizikai állapotáért.
És hát a jelent ismerjük. Vasárnaptól a French Open bajnoka is. S bár idén 30 éves Wawrinka, remélem sikerül még sokáig igazolnia az általam leírtakat, és sok, az utolsó meccséhez hasonló teljesítménnyel örvendeztet meg minket.


És még egy szubjektív megjegyzés. Még nem láttam ennyire egyértelműen, nyíltan, őszintén hálát játékoson mérkőzés közben megnyilvánulni. Az a mozdulat Magnus Norman felé, ami talán a 2014-es Australian Open Djokovic ellen ötödik szettben 9-7-re megnyert mérkőzésen jelent meg először egyértelműen jelezte, hogy Stan Wawrinka végre megérkezett. Megtalálta a hiányzó mozaikdarabkát. Önmagában. És helyére tette. Önmagában.  



image:tennis-tsakos.blogspot.com
           tennisworldusa.org
 

Arrogancia vagy fogalomzavar

Sokszor vagyok abban a helyzetben, hogy a szociális médiában megjelenő bejegyzés vagy komment megmosolyogtat, párszor még el is szörnyűlködöm egy - egy ismerősöm, általam eddig nem ismert oldaláról tett véleménynyilvánításán. Olykor van bennem késztetés, hogy reagáljak ilyen - olyan formában, de aztán valahogy mindig elengedem az egészet.

Viszont amit most olvastam, az sajnos (vagy talán egy pár ember örömére) írásra késztetett. Szóval a cím "Az este amikor Dárdai bepöccent (avagy Gazdag József sajnálja, hogy egy mestermunka után Dárdai arrogánsá vált).

Azt javaslom mindenkinek, aki el akarja olvasni az írásomat, hogy első lépésként nézze meg a sajtótájékoztatót. Nem hosszú.

Dardai interju

Ha megnézted és úgy gondolod, hogy arrogáns, ne olvass tovább!!!

Ha nem, olvasd el az írást. :)

Gazdag cikke

Na ezek után jönne az eszmefuttatásom. Eszem ágában sincs belemenni a mérkőzés elemzésébe, mivel nem igazán vagyok focirajongó, és ami ennél is fontosabb, nem is értek hozzá. Viszont sajnos látom a vírust, ami szinte ellenszer nélkül terjed egyre jobban. Egy vírus, amely alapvetően a kellően alapos önértékelés hiányából fakad. A vírust, ami a kishítűséget, önbizalomhiányt és tudatlanságot próbálja álcázni pökhendiséggel, okoskodással. Sajnos ennek elég sokan mesterei. Csakhogy többek közt pont ezért tapogunk egy helyben folyamatosan.

Igen tudom. Kissé zavaros a kép. A lényeg. Van egy ember. Bárki. Ez az ember egész életében alázattal, elhivatottsággal végezte a munkáját. Ennek eredményeképp elismerést, bizalmat, szeretetet vívott ki magának. Sőt elismerésképpen vezető lett. Láthatóan jól végzi itt is a dolgát. Vezetőként (amit sokan nem látnak) az alatta dolgozókért felelőséggel tartozik. Ő az, aki felrázza őket, amikor épp arra van szükség, Ő az, aki fegyelmezni kényszerül, amikor azt a körülmények úgy kívánják. És Ő az, akinek mindezt prezentálnia kell a külvilág felé. Ő lesz az első, aki dicsérve lesz a sikernél (és persze Ő lesz aki elsőként fogja hangoztatni, hogy ez nem (csak) az Ő érdeme), és Ő lesz meghurcolva a kudarc esetén.

A legkönyebb, egy jellemző népbetegségként, kívülről vélteményt alkotni, beleszólni, értékelni, kritizálni más munkáját, miközben fogalmunk sincs ezen munka valós tartalmáról. Félreértés ne essék, én sem ezt teszem jelen esetben az újságíró(k)ról. A tájékozottsága, szakmaisága úgyis megjelenik a kérdéseiben, írásaiban. Sajnos a tárgyilagos korrekt újságírás kihaló félben van. Az érzelmi húrokat pengető, helyenként blogbejegyzésnek is gyenge véleménynyílvánítás viszont életre kelt. A tájékozatlanság vagy az egyénből fakadó ferdítés nem csupán itthoni jelenség, amire bizonyíték az alábbi videó. :)

Zlatan destroys reporter   (megéri megnézni, tanulságos, angol tudás szükséges)

 Amit undorítónak tartok, hogy az olvasottság érdekébben a valósággal köszönő viszonyban nem álló címbe egy nevet belekeverni, amely sokkal de sokkal nagyobb tiszteletet érdemel.

Nem dehogy, nem védem Dárdait. Akinek értelmi szintje kellően magas pontosan tudja, hogy pont Dárdai nem szorul védelemre. Megtudja Ő védeni magát. Pont ezért Ő az akit kérdeznek, és nem Ő kérdez. Viszont addig, amíg nekünk tetsző dolgokat mond, addig űberkirályszuperfrankócsávó, amikor meg esetleg oponál a meglátásunkkal, akkor meg arrogáns. Hát kéremszépen, akkor döntse el mindenki saját maga, hogy ki és miért van ott ahol van.

A legnagyobb probléma a jelenben, hogy egy olyasfajta visszahúzó erő kényszere alatt éljük mindennapjainkat, amely a szürkeséget, középszerűséget tartja az egyedüli járható útnak. Nem engedi, hogy a sikereinket kellő büszkeséggel tudjuk megmutatni, mert általános trend, hogy a sikereinket csak mások elmismerése által prezentálhatjuk. Attól, hogy valaki saját maga hívja fel a figyelmet az elért sikereire, a mögötte levő munka ugyanúgy ott marad. Csakhát arra könnyebb ráakasztani az öntelt, kérkedő, arrogáns jelzőket. Miért is? Mert nekünk nincsenek hasonló sikereink? Jaaa, hogy nem is tettünk érte semmit? Persze érthető ez bizonyos szempontból, hiszen meglepően sokak számára, olyan valóság?show szereplők tudnak "értéket" képviselni, akik mögött semmilyen tartalom, tudás vagy munka nincs. ( és számomra ebben hasonlóan nagy a felelősége a médiának, mint a szenzáció hajhász címek esetében). Egy dologban biztosak lehetünk. A sportolók nem ilyenek.

Elszomorító számomra egy dolog, hogy ezzel a gondolkodásmóddal, egy korcs, önbizalomhiányos, magábaforduló, kommunikálni nem tudó generáció fog felnőni. Elég csak körbenézni, hány lurkó rágja a körmét, tördeli a kezét. Lehet a világra kenni az egészet, pedig mi szolgáltatunk példaképet számukra. Azzal amit mondunk, azzal amit teszünk.

Szóval kit választunk példaképnek? Dárdait vagy a cikk íróját?



(kép:nb1.hu)

Van egy új barátom....

          Van egy új barátom. Igen most már mondhatom, hogy barátom. Nem haver, nem ismerős, hanem barát, amely barátságra nagyon büszke vagyok. S bár közös történetünk még (bízom benne) nem ért véget, azt gondolom, meg kell osztanom ezt a kis történetet. Csak azért, mert talán akad valaki, aki pont ennek kapcsán dönt. Dönt önmagáról, dönt az életéről.

          Akkor kezdem az elején. Egy régi barátom (egy másik), akivel sűrűn találkozom, egyszer megemlítette, hogy a sógora, szeretne majd valamikor eljönni hozzám, csak úgy beszélgetni. Mondom, persze semmi akadálya, állok rendelkezésére. Aztán, ahogy az ilyenkor lenni szokott, teltek múltak a napok, hetek, hónapok. Persze találkozásainkkor olykor előjött, hogy az említett sógor már készül hozzám. Persze, persze, mosolyogtam, mert hát sokan készülnek változtatni, csak valahogy mindig kevesen tesznek is ennek érdekében konkrét lépéseket. 

          
Aztán egy szép tavaszi napon (hú ez egy picit nyálas lett) megcsörrent a telefonom. A barátom hívott, hogy ha van időm, megállna a sógorával. Megegyeztünk és már jöttek is. Első találkozások alkalmával általában próbálom őszintén felvázolni a helyzetet, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen, hogy csodák nincsenek, és én sem vagyok varázsló. Mindenki csak és kizárólag önmagára, akaraterejére és kitartására támaszkodhat. Új vendégem elmondott magáról szintén mindent, amit ilyenkor tudnom kell. Bár fizikai munkát végez, soha nem sportolt, megiszik naponta egy liter kólát (de mindjárt hozzátette, hogy light-ot), szereti a házi kosztot, nem is kicsit, és az elfogyasztandó mennyiség pontos meghatározása sem az erőssége. Első beszélgetések végén mindig megkérdezem mindenkitől, hogy valójában mi a célja, és az ilyenkor szokásos, marhagyorsanleakarokfogyni helyett, csak annyit mondott. Egészséges akarok lenni. Ez nagyon szimpatikus volt. Később kiderült, hogy egy családi tragédia tudta megadni az utolsó löketet ehhez az elhatározáshoz. Sajnos nagyon kevés esetben képes az ember önmagától átlépni a változás küszöbét.

        
  Elkezdődtek hát a közös munkaórák. Próbáltam az elejétől hangsúlyozni, hogy az elhatározás a legfontosabb lépés, hosszú és keserves út vezet a célhoz, amit kitűztünk magunk elé. Bár klienseim nagy részére nem jellemző, de sokan a kezdeti első részsikerek elérése után hajlamosak lazítani a gyeplőn. Ilyenkor, mivel keményen dolgoznak a kezdeti lendületnek köszönhetően, gyakran jutalmazzák magukat, gondolván megérdemlik.
Az elején fokozatos terheléssel próbáltam megalapozni azt az erőt, kitartást, melyre tudtam, hogy a későbbiekben szükség lesz. Szinte az első órától feltűnt, hogy a munkakedvénél az akarata és a tűrőképessége fokozottan nagyobb, és nem mindennapi. Minden edzésen folyamatosan kérdezett, új információkat akart, mi mindent kell tennie az edzéseken kívül, táplálkozásban vagy akármi másban. Közös barátunk révén folyamatosan kaptam az infókat, hogy tanácsaimat makulátlanul, szinte megszállottan betartja, sőt sokszor nekem kellett visszatartanom Őt, mert akár az edzésen, akár azon kívül szinte már nem tudott megálljt parancsolni magának. Gyűrte a súlyokat, futott, nyomta az intervallum edzéseket mindezt Rocky-t megszégyenítő módon, az én feladatom már talán csak az volt, hogy a regenerálódását felügyeljem. Ilyen vasfegyelem, és edzésmunka mellett a siker első apró jelei nem várattak magukra. A nadrágszíjon már az eddig soha nem használt lyukak kezdtek főszerepet játszani, és az eddig feszülő pólók, kezdtek lezserré válni. De ami számomra fantasztikus volt, hogy a munkakedve az eredmények láttán nem hogy csökkent, de szinte megduplázódott.
      
    Azt hiszem a képek láttán mindenki számára egyértelmű a változás. Viszont ennek a változásnak a hátterét csupán mi ismerjük. Ja és még egy dolog. Egy gyerekkori kéztörés révén a bal felkarján nincs izomfejlődés. Igen, bármennyi bicepsz gyakorlatot fog végezni nuku növekedés.  
     
     Ez egy egyelőre véget nem ért sikertörténet, amely jelen pillanatban is tart, és jelenleg már együtt gyötörjük magunkat. Én és a barátom. Akire nagyon büszke vagyok!