Verrasztó Dávid miután aranyérmet szerzett a berlini úszó Európa bajnokságon, többek közt a következőket nyilatkozta. „Boldog vagyok, az időmnek kifejezetten örülök, de azt azért hozzá kell tenni, hogy Magyarországon egy Eb-arany szart sem ér.” Valamint ezt. „Vagy mondhatom Cseh Lacit is, ha nem nyert volna, akkor azonnal szidják. Pedig Olaszországban például istenként tisztelik, mint egy focistát. A megoldást nem tudom, nem akarok vészjósló lenni, de fenntartom, kevés az értéke otthon egy aranynak, pedig iszonyatos meló van benne” Csupán a poén kedvéért idézem Gyárfás Tamás (Magyar Úszó Szövetség elnöke) reakcióját (ami véleményem szerint nagyon frappáns és találó) erre a nyilatkozatra. "Felkorbácsolta a kedélyeket Verrasztó Dávid nyilatkozata. Miután a 400 m vegyes úszásban elsőként csapott célba és ezzel a berlini EB-n az úszóválogatott 5. aranyérmét szerezte, közölte, hogy az EB arany otthon szart se ér. Többen felvetették, hogy mindezek tudatában kaphat-e pénzjutalmat az újdonsült bajnok. Természetesen kaphat, hiszen ezt a vízben nyújtott teljesítménye alapján kiérdemelte. Ugyanakkor egy biztos, a közeljövőben szóvivőként nem kívánjuk alkalmazni." Azon hogy páran felháborodnak Dávid kijelentésén, páran félreértelmezik, már nem is csodálkozom. Olvastam kommenteket, blogbejegyzéseket, ahol a véleményüket kifejtők egy része úgy érezte, hogy a nyilatkozat túl megy minden határon, és nem méltó egy sportolóhoz, aki nemzeti színekben szerepel, valamint, hogy ezért még anyagi juttatásban is részesül. A másik nézet szerint a megfogalmazott kritika magának a szövetségnek szólt, amely az elnökön keresztül a maga arogáns, pökhendi módján reagált. Hát véleményem szerint az egész teljesen másról szól. De erről egy picit később. Történt ugyanis...
A héten kezdődött el az amerikai nyílt teniszbajnokság New York-ban, ahol az első napok kétségtelenül legnagyobb szenzációját a Dominika Cibulková - Catherine Bellis mérkőzés végeredménye szolgáltatta. A szlovák, 12. helyen kiemelt teniszezőnő ugyanis 1/6 6/4 4/6 arányban kikapott a 15 éves, a tornán szabadkártyával induló, a világranglistán 1000 feletti helyezéssel rendelkező amerikai fiataltól. Azt, amit a Szlovák első számú teniszezőnő kapott, mind a sportsajtó, de főképp a különböző szociális médián keresztül, különösen annak tükrében (és talán pont ezért voltak túlzottak az indulatok), hogy az év elején Melbournben az Australian Open döntőjében szerepelt, elfogadhatatlannak, és méltatlannak tartom.
És a közös nevező..
A szociális média, egy hasznos dolog a világunkban, hiszen például a sportolók is ezen a csatornán tudják rajongóikat a legrövidebb időn belül értesíteni a pályán, és azon kívül történtekről. Az érdeklődők nem elégszenek meg bármivel, és tudni akarnak mindent kedvenceikről, akár a magánéletüket is érintve. Persze rendben is van ez egészen odáig, amíg a sikerek futószalagon jönnek, és nem történik egy olyan kudarc, amelyet a fotelban tévé előtt ülő, chipset zabáló, büdös életben semmit sem tevő "rajongó", ellene elkövetett merényletként él meg. És ekkor történik az meg, hogy az eddig kezesbárányként működő szociális háló, gyilkos fegyverré alakul át. Elindul a korlátok nélküli véleménynyilvánítás, a szitkozódás. "Abba kéne hagyni a sportot, nem kéne annyit fotózkodni a fészbukon, többet kéne edzeni, nem kéne nagyképűsködni." Ezek és ehhez hasonló kommentek születnek azok szájából, akik eddig az egekig magasztalták kedvencüket. És itt lép be Verrasztó Dávid nyilatkozatának helyes értelmezése. Mert az a nyilatkozat nem a szövetségnek szólt. Sokkal szélesebb körnek. Egy széles rétegnek. Azoknak, akik a sportolót saját be nem teljesült vágyainak megvalósítójának képzelik. Akiknek, csak a 100%-os teljesítmény elfogadható, bár saját életükben, munkájukban erre képtelenek. Akiknek egy európai vagy világ 6. vagy 8. helyezés semmit sem ér. Hát tisztelettel üzenem innen mindenkinek, meg lehet próbálni. Csak hogy szembesüljenek azzal, hogy mennyi erőfeszítés, mennyi munka van abban, hogy az adott sportágban több ezer, nap mint nap készülő versenyző közül európai vagy világ szinten az első 10-ben legyen valaki. Mert itt kérem nincs lehetőség azt mondani, hogy majd holnap leedzem, ma nincs hozzá kedvem. Nincs halogatás, mint a hétköznapokban. Csak munka van. Alázatos, kemény munka.
Ilyenkor főleg azon kéne elgondolkodni, hogy milyen érzés lehet a kudarc pillanatában a sportoló számára, aki saját pillanatnyi sikertelenségének minden nyűgét viseli, még minden oldalról jövő "rúgásokat" elviselni. A sportoló, aki nap, mint nap mindent alárendel a legjobb eredmények elérésének érdekében, hogy örömöt szerezzen a nagyérdeműnek és megkoronázza saját "befektetését".
A helyzet az, hogy el vagyunk kényeztetve. Sok a siker, amely természetessé válik sokak számára. Mágikus dolog ez. Látjuk a csillogást, látjuk a megszerzett címekkel járó előnyöket, juttatásokat. Fotózkodunk, mutatkozunk kedvenceinkkel ( és nem csak a hétköznapi életben, de politikai és gazdasági vonalon egyaránt). Viszont fogalmunk sincs az odáig vezető útról. Fogalmunk sincs a felkészülés alatti problémákról, az edzések alatti szenvedésről. Pedig ez az út mindig ugyanaz. Siker, és kudarc esetében is.
