Akkor kezdem az elején. Egy régi barátom (egy másik), akivel sűrűn találkozom, egyszer megemlítette, hogy a sógora, szeretne majd valamikor eljönni hozzám, csak úgy beszélgetni. Mondom, persze semmi akadálya, állok rendelkezésére. Aztán, ahogy az ilyenkor lenni szokott, teltek múltak a napok, hetek, hónapok. Persze találkozásainkkor olykor előjött, hogy az említett sógor már készül hozzám. Persze, persze, mosolyogtam, mert hát sokan készülnek változtatni, csak valahogy mindig kevesen tesznek is ennek érdekében konkrét lépéseket. 
Aztán egy szép tavaszi napon (hú ez egy picit nyálas lett) megcsörrent a telefonom. A barátom hívott, hogy ha van időm, megállna a sógorával. Megegyeztünk és már jöttek is. Első találkozások alkalmával általában próbálom őszintén felvázolni a helyzetet, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen, hogy csodák nincsenek, és én sem vagyok varázsló. Mindenki csak és kizárólag önmagára, akaraterejére és kitartására támaszkodhat. Új vendégem elmondott magáról szintén mindent, amit ilyenkor tudnom kell. Bár fizikai munkát végez, soha nem sportolt, megiszik naponta egy liter kólát (de mindjárt hozzátette, hogy light-ot), szereti a házi kosztot, nem is kicsit, és az elfogyasztandó mennyiség pontos meghatározása sem az erőssége. Első beszélgetések végén mindig megkérdezem mindenkitől, hogy valójában mi a célja, és az ilyenkor szokásos, marhagyorsanleakarokfogyni helyett, csak annyit mondott. Egészséges akarok lenni. Ez nagyon szimpatikus volt. Később kiderült, hogy egy családi tragédia tudta megadni az utolsó löketet ehhez az elhatározáshoz. Sajnos nagyon kevés esetben képes az ember önmagától átlépni a változás küszöbét.
Elkezdődtek hát a közös munkaórák. Próbáltam az elejétől hangsúlyozni, hogy az elhatározás a legfontosabb lépés, hosszú és keserves út vezet a célhoz, amit kitűztünk magunk elé. Bár klienseim nagy részére nem jellemző, de sokan a kezdeti első részsikerek elérése után hajlamosak lazítani a gyeplőn. Ilyenkor, mivel keményen dolgoznak a kezdeti lendületnek köszönhetően, gyakran jutalmazzák magukat, gondolván megérdemlik.
Az elején fokozatos terheléssel próbáltam megalapozni azt az erőt, kitartást, melyre tudtam, hogy a későbbiekben szükség lesz. Szinte az első órától feltűnt, hogy a munkakedvénél az akarata és a tűrőképessége fokozottan nagyobb, és nem mindennapi. Minden edzésen folyamatosan kérdezett, új információkat akart, mi mindent kell tennie az edzéseken kívül, táplálkozásban vagy akármi másban. Közös barátunk révén folyamatosan kaptam az infókat, hogy tanácsaimat makulátlanul, szinte megszállottan betartja, sőt sokszor nekem kellett visszatartanom Őt, mert akár az edzésen, akár azon kívül szinte már nem tudott megálljt parancsolni magának. Gyűrte a súlyokat, futott, nyomta az intervallum edzéseket mindezt Rocky-t megszégyenítő módon, az én feladatom már talán csak az volt, hogy a regenerálódását felügyeljem. Ilyen vasfegyelem, és edzésmunka mellett a siker első apró jelei nem várattak magukra. A nadrágszíjon már az eddig soha nem használt lyukak kezdtek főszerepet játszani, és az eddig feszülő pólók, kezdtek lezserré válni. De ami számomra fantasztikus volt, hogy a munkakedve az eredmények láttán nem hogy csökkent, de szinte megduplázódott.
Azt hiszem a képek láttán mindenki számára egyértelmű a változás. Viszont ennek a változásnak a hátterét csupán mi ismerjük. Ja és még egy dolog. Egy gyerekkori kéztörés révén a bal felkarján nincs izomfejlődés. Igen, bármennyi bicepsz gyakorlatot fog végezni nuku növekedés.
Ez egy egyelőre véget nem ért sikertörténet, amely jelen pillanatban is tart, és jelenleg már együtt gyötörjük magunkat. Én és a barátom. Akire nagyon büszke vagyok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése